Epilógus

~Írói szemszög~

A kórházi szoba rideg falai hideggé tették a levegőt, pedig kint negyven fokot mutatott a hőmérő. A gép csipogott, a lány kopasz feje szinte olyan színű volt, mint a falak. Nem volt ébren, szemei csukva voltak. A szája egy kicsit elnyílt, a fogai közt kibuggyanó vércseppek beszínezték a kifakult testét. Olyan volt, akár egy festővászon, melyet most festenek meg. Lassan megmozdította a fejét, mire a mellette ácsorgó emberek mind közelebb rohantak. A lány szemei kipattantak, majd a mellkasa rángatózni kezdett. Fel-le pattogott az ágyon, az emberek füleit csak úgy sípoltatta a gépek jelzése, illetve az ágy nyikorgása sem volt a segítségükre. A lány szinte mordulva kapkodott a levegőért, mire Hoseok meleg kezeivel próbálta lefogni, közben szinte zokogott, ahogy hozzáért a lány törékeny karjaihoz, amik már lassan akkorák voltak, hogy háromszor átérte volna. Az orvos kinyitotta az ajtót, majd belépett rajta. Újraélesztést végeztek el rajta, amit a fiú rosszabbul viselt, mint bárki. Nem akart mozdulni, úgy kellett kihúrcibálnia Kihyunnak. A többiek mind kint várakoztak a folyosón, és várták az orvost. Mindenki idegesen dobogott, az egész kórház zengett tőle, ahogy mindenki a türelmetlenség szülötte ütemet taposta.
- Mi lesz Minseoval? - rohanta le a kiérkező orvost a talán legidegesebb ember a váróban, aki csak megrázta a fejét, majd megveregette a fiú vállát. A térdei találkoztak a földdel, majd úgy zokogott, mindig is egy érzékeny ember volt, könnyen meg lehetett hatni. Könnyei marva bőrét csordultak ki a szemeiből, ahogy a plafonra szegezte a tekintetét. Nagyokat sóhajtozott, ahogy a lehetetlen pozícióban levegőhöz akart jutni.
Mikor a nővérek is kiléptek a szobából, mint valami gyerek a konyhába, úgy szaladt be a lányhoz. Felbukott a székben, de még így is továbbment, egészen az ágyig. Kint feszülten várakoztak a többiek, fel-alá járkáltak a folyosón. Mindenkinek könnyes volt a szeme, nem volt olyan ember, aki száraz szemmel ment volna el, ha meglátta őket. Egy tolószékes férfi, olyan hetven körüli, még beszélgetett is velük, mondván a kislány boldog, mert tudja, hogy ennyien szeretik, mindenkinek fontos, boldogan fog elmenni. Eközben odabent síri csend volt, Hoseok csak a lány kihűlt, élettelen kezeit fogdosta, hátha történik valami. Egy apró jelet adott még a kép, miszerint még él, de senki nem fűzött hozzá reményt az orvosok közül, legfeljebb Seokjin és Jooheon. Csakhogy, ekkor már Minseoban sem volt remény. “Jagiya, Jagiya, JAGIYA!” Ezt ismételgette magának bátorításképp, majd gondolatának hangjai a valósággá váltak.
- Jagiya, Jagiya, Jagiya, hallasz? Elintéztem mindent, amit régen kértél, nyilatkoztam az újságoknak, pont ahogy Kihyun, Jeong Guk, Seokjin, Jihoon, Jooheon és még jópáran. Mindenki tudja, hogy utaztunk a könyvek közt. Mindenki... - szinte már suttogott, több nem is jött ki a száján, csak ennyit tudott mondani a könnyeitől, melyek a lány kezére folytak. Nyomuk megmaradt, nem szívta már be a lány bőre. A fehér fényként világító test, a kéz, amelyet Hoseok olyan eltökélten fogott, a lány, akit annyira magáénak akart, a jövője, az élete, most múlik el, csak egy pillanat. Gondolatai közt Hoseok egy apró puszival illette a helyet, ahova a könnyei cseppentek.
- Hoseok, akarod…? - tette a vállára a kezét Jooheon, miközben a lányt nézte.

Hoseok egy hirtelen ötlettől vezérelve felkapta a lányt, és amolyan menyasszonyi pózban kisétált vele a szoba ajtaján. Mindenki feléjük fordult, majd furcsa pillantásokkal próbálták megérteni Hoseokot.
- Soha, de soha nem szerette a kórházakat - nyelt egy nagyot. - Ha most itt kell hagynia minket, akkor azt ne itt kelljen neki - a lány feje a fiú vállán volt, hátrafelé nézett. Mögöttük vércsík húzódott, mindenen foltot hagyva. A többiek nagy nehezen bólintottak, majd együtt, akár egy nagy csapat, kijuttatták Minseot. Nem veszthettek semmit, mivel ők maguk sincsenek, és Minseo nélkül nem is léteznének. Ez a legkevesebb, amit érte tehetnek. A kocsiban Kihyun ült a volánnál, Jooheon az anyósülésen, hátul Seokjin és Hoseok, ölében Minseoval. Seokjin út közben vizsgálgatta, megnézte a pulzusát, mire csak egy szisszenést lehetett hallani a szájából, nem tetszett ez senkinek. Jooheon közben kérdezgette, de Seokjin csak orvosi nyelven magyarázta a dolgot, így a másik kettő fiú nem nagyon értett belőle semmit.
- Kihyun itt balra! - szólt Hoseok, Kihyun pedig egy szó nélkül, életében először ezt jóváhagyva kanyarodott balra. Egy földesúton mentek, míg nem érkeztek meg egy pici faházhoz az erdő szélén. Volt mellette egy kicsi tó, virágoskert, minden ami kellett, azonban a látvány jelenleg senkit sem vonzott. Hoseok a lábával rúgta be az ajtót, mdg sem várva a többieket, akik kinyithatták volna.
Bevitték az apró házba, vagyis átléptek vele az ajtón, mikor hirtelen egy eddig sohasem látott helyen voltak. Minden fehér volt, vakított az egész. Ez lenne a mennyország? Elég ócska...
Minseo ekkor adta fel, az a pici életerő is elhagyta, ott feküdt a földön, ahová leesett Hoseok védelmező kezeiből, mikor a fiúk a lány utolsó leheletével együtt szívódtak fel a levegőben. A fiúk, hazamentek, mind a könyvek lapjai közt éltek, várták, hogy valaki olvassa őket. Egyikük sem emlékezett Minseora, egészen addig, míg újra el nem jöhettek az élők közé. Mindenki visszatért, utoljára, mint valami népszámlálásra, úgy özönlöttek be a temetőbe. Mind, és aznap, aznap mindenki emlékezett a lányra, arra, aki teremtőképp adott életet nekik. Minseora, aki nem csak megírta őket, hanem segített is nekik, aki összehozta őket, aki olykor bajba keveredett miattuk, és mindezt egyetlen kérés nélkül tette, önzetlenül.
A koporsó mellett zokogtak a nők, a családtagok, és várták, hogy megérkezzen az autó. Mindenki feketében ácsorgott a halottakat megtisztelő sírkövek között a könyvekből kiugorva,  szemeiket könnyekkel áztatták át, szorongatva a koszorúkat, virágokat. Hoseok kezében markolászta a vörös rózsát, mely köré fekete szalagot fogott, az örök gyász jeléül. A többi könyvszereplőnél hasonlóan volt virág, csak épp szegfű, mindenkinél fehér, amit vörös szalaggal kötöttek át. Egy férfi elmondta a jól betanult, robotos szövegét, majd egy fekete autó meghozta a csillogó mélyfekete koporsót. Egy nő Minseo képét szorongatva ment a férfiak előtt, akik a lányt hozták. Megfagyott a levegő, ahogy a képen mosolygó lány a gyászolók szeme elé került. A nő megállt a beszédet tartó férfi mellett, pont szemben Hoseokkal. A kép látványától méginkább sírni kezdtek, főleg Minseo anyja, illetve a lány barátja.
Mindenki szépen sorjában elbúcsúzott tőle, először azok akik csak úgy eljöttek, mert szerették az írónőt, aztán a távolabbi rokonok, a könyvszereplők, az édesanyja, mert már nem bírta tovább nézni a lány arcát, és végül Hoseok. Ráhelyezte a rózsát a lányt tartó fadobozra, majd valamit elmotyogott neki:
- Minseo, én pici Jagiya-m. Emlékszel? Emlékszel arra, amikor először találkoztunk? - mondta mosolyogva a kínos helyzetet próbálta elkerülni, miszerint lányos jelenetet rendez. - Emlékszel az első alkalomra, mikor hozzádbújva aludtam el? Emlékszel, mikor megcsókoltalak? Én is emlékezni akarok, és emlékezni is fogok! Lehet, hogy most újra visszaküldenek abba a könyvbe, és ismét nem tudom majd, hogy ki vagy, de egyben biztos lehetsz. Te...mindig...velem...leszel! Mindig... - csuklott el a hangja. - Soha senkinek nem engedem, hogy többet bántson, már nem is teheti... Soha, soha nem foglak elfelejteni, soha! - a mondat végére a hangja megemelkedett, majd úgy csuklott el a heves zokogásától. Már mindenki elment, az anyja is, mivel rosszul lett, sok volt neki. Hoseoknak is sok volt, mégsem ment el, ott guggolt a sír mellett, egész éjszaka és sírt. Az egész temető ettől zengett, csak azt lehetett hallani, hogy valaki zokog, keservesen. Reggel Los Angelesben ébredt, a dolgozószobájában és dolgozott az időgépén, mosolyogva, mit sem tudva Minseoról...



Köszönöm mindenkinek, aki szánt arra időt, hogy olvassa a történetet, akármilyen indokkal is tette azt! Ez az első (nem csak fanfiction), amit befejezettnek nyilváníthatok, szóval nagyon a szívemhez nőtt. Remélem néha tudtam mosolyt csalni az arcotokra, és sikerült élvezhetővé tenni a történéseket. Még egyszer köszönöm mindenkinek!
~Yoyo^^

20. Fejezet - Pont ekkor...

A házunkat rendőrök lepték el, két nő, és három férfi. Jeong Guk már otthonosan nézelődött a nyomokat keresve a ház apróbb pontjain, közben egy-két furcsa pillantással illette a szoba másik oldalán kutató rendőrnőt. Aprókat szisszent, mikor elkapta róla a tekintetét, még a fejét is elkapta róla. Mosolyogva néztem fel a mellettem álló fiúra, aki csak kuncogva visszanézett rám.

- Mi olyan vicces? - mutogatott a fegyverével a kezében a nevetésünk tárgya.

- Semmi, csináld csak a dolgod! - szólalt fel az eddig csendes Kihyun is.

- Sungbae! - lépett oda a lány a minket fenyegető tiszthez, mire az hátrált pár lépést. - Találtam valamit - jelentette ki mosolyogva, mint aki most csinált először ilyesmit.

- Öhm… - nyitotta beszédre a száját, de azzal a lendülettel be is csukta, majd elindult a lány után. Hoseok csak férfiasan mutogatott a távolodó egyenruhások felé, mire Jeong Guk csak egy igen tökéletes grimaszt vágott.

Aznap este, illetve a helyszínelés végéig egy szállodába lettünk száműzve, bár Hoseoknak még az az idióta ötlete is támadt, hogy menjünk hozzájuk. Felvázolta a tervét, miszerint ő úgyis a vendégszobában szokott aludni, vagy szállodákban, mert undorodik attól a nőtől, illetve azt is szóvátette, hogy van matrac Kihyunnak, csak ki kell szedni a hárpia franciaágyából. Amilyen hülye fel se tűnne neki. Az ötletet Kihyunnal egyöntetűen elutasítottuk, inkább fizettünk egy vagyont a szobáért. Spórolni akartunk, így egy szobát vettünk, és kértünk egy pótágyat. A szobához érve Hoseok lehúzta a kártyát, majd már bent is voltunk a csomagjainkkal együtt a ‘lakásunkban’. Kihyun rutinosan rádobta a cuccait a pótágyra, majd ő is rávetette magát. - Hiányzik a kanapém! Az én pici kanapém… már egészen összenőttünk - vágódott hanyatt, ezzel közelebbről megismerve a falat. Elég nagyot szólt…

- Kihyun, megjött? - veregette meg a vállát Hoseok. Az este további részében elengedhetetlenek voltak a hasonló beszólások.

- Jó éjt Piroska!

- Piroska a szomszéd néni, én még mindig Kihyun vagyok.

- Nem baj, de üdvözlöm a Mikulást!

- Hoseok! - förmedt rá Kihyun, miközben egy párna landolt a fejemen.

- Ez én voltam!

- Bocs, a melletted fekvő nagy gnómmalacot akartam eltalálni - kapta le rólam a párnát, majd megkerülve az ágyat elkezdte püfölni Hoseokot a tollal tömött textillel. Nem kellett sok, és mind a hárman egy-egy párnával a kezünkben mértünk csapásokat egymásra, mindenki ott, ahol a másikat érte. A hajunk tiszta kóc volt, és a nevetésünk is inkább egy hatalmas ménes nyihogásához hasonlított, főleg így a hajnali órákban, mikor már a normális emberek már rég alszanak. De...itt vagyunk mi, hogy bebizonyítsuk, hogy igenis vannak még idióták ezen a földön. Mind a hárman, szinte egyszerre borultunk rá a pótágyra, magunk előtt szorongatva a saját kis párnánkat, és elaludtunk.

Reggel úgy ébredtünk, mintha az egész szoba csak egy ágyból állna. Egymáson feküdve hortyogott még mind a kettő, vagyis az egyik rajtam, a másikon pedig én voltam. Remek, szóval én vagyok a hús, és ők a bucik… nem baj, én legalább nem hízlalok annyit, mint ők.

A fejem Kihyun hasán volt, aki ülő helyzetben szunyókált, míg rajtam, mint egy takaró, úgy terült el Hoseok. Akármennyire is szeretem, most elkívántam egy-két helyre. Levegőt sem kaptam tőle. A hasán feküdt, a feje pedig a mellkasomon volt. Óvatosan a hajába túrtam, próbáltam ébresztgetni, persze sikertelenül, így csak simogattam a festett tincseit. Csak nézegettem, ahogy a fehérre színezett haja lassan kékbe vált, majd egy hajszállal végezve kerestem egy másikat.

- Te aztán türelmes vagy. Rúgd le, észre se fogja venni - szólalt meg ásítozva Kihyun. Nem tűnt nagyon zavarodottnak a tudattól, hogy épp őt nyomjuk mind a ketten a kemény matracba, csak egyszerűen karbatett kezekkel várt. - Ordítsunk a fülébe! - jött az újabb ötlet.

- Vagy, inkább használjuk Minseo tervét! - ajánlotta fel morogva Hoseok, aki mit sem törődve a helyzettel, csak szépen lassan helyezkedni kezdett rajtam, hogy kényelmesebb legyen neki.

- Hallod, nem vagy ám pehelysúlyú, Csipkerózsika! - csapkodta meg Hoseok hátát Kihyun, mire az csak morgott, akár egy kiscica.

- Jaj, a Mikulás újra akcióban? - Kihyun arcéle megfeszült, megint bepukkadt Hoseok kis beszólásán, azt hittem itt abbamarad a szócsata, de persze az előrejelzéseim soha nem válnak valóra. Lehet, itt rontottam el? Azt kívántam, hogy örökre Hoseokkal legyek, láttam magam előtt a jövőt, ahogy mellettem áll, de az elgondolásaim itt is cserbenhagytak. Ahogy lassan az élet is… Milyen csúf dolog, nem? Épp fésülöm a nemrég még dús tincseim, amik mostanra inkább már csak egy hálóképp fedik a fejem. A fésű, akármilyen finoman csinálom, tincsekben tépi elgyengült szálait az egyetlen számomra is tetsző részletemet, a hajkoronámat. Ez volt az egyetlen büszkeségem, és még ezt is el kell veszítenem.

Nézem magam a tükörben, ahogy látom a kezelés másik velejáróját, a feltűnő súlyvesztést. Felajánlanám azoknak a lányoknak, akik annyira fogyni akarnak, szerezzenek rákos sejteket, sőt, ha kell én szívesen adok, csak kiáltsanak.

- Minseo! - kopogás ütötte meg a fülem, illetve egy suttogásszintű hang, fogalmam sem volt melyikük az. Hoseok csak simán benyitna, így inkább Kihyunra tippeltem, de biztos ami biztos, megkérdeztem:

- Ki az?

Hoseok mosolyogva nyitott be, majd végigmérve a fekete farmerbe és a babarózsaszín pulcsiba bújtatott testemet, egyre csak feljebb húzódott a vigyora. Közelebblépett hozzám, majd karjait körülfonta a vállaimon, és magához húzott. Mellkasának dörgöltem az arcom, a kis kacsóimmal pedig viszonoztam az ölelését. Nem tudom miért jött, mit akarhatott, hacsak nem egy szimpla ölelést. Vigyázott rám, nem akart megfojtani, de azért ellentmondást nem tűrően tartott a közelében, mialatt én csak gondolkodtam...

Nem tudom mennyi időt kaptam arra, hogy szeressem, ezért most szeretni fogom! Nem tudom, hogy fél év mennyit ér, de most egyre nyújtani akarom az összes pillanatot.
Nem tudom, hogy még hányszor bújhatok így hozzá, ezért, most egyre csak dörgölőzöm. Bárcsak ne kéne számolnom a napokat, amikor még hallom a hangját, azért, hogy megnyugodjak. Minél több időt akarok tölteni vele, hogy hozzáérhessek, és érezhessem az illatát, ami olyan mint a drog. Függővé tesz az édeskés vanília illata, ami egyben olyan férfias. Egy dolgot tudok, azt, hogy amióta ismerem más lettem, más lett a fontos, mással foglalkoztam. Más töltötte ki a napjaim, és erre mind csak egy szó van: Hoseok.

Lepergett előttem az elmúlt pár év. A csókunk, majd megmosolyogtatott az elsőre való visszaemlékezés, az első találkozásunk, ami azóta inkább megnevettet, minthogy kínos helyzetbe sodorna. Furcsa, hisz más lettem. Megvénült, nyugodt lóból lettem virgonc kiscsikó, majd inkább lettem madár, akinek letörték a szárnyát. Egy egész állatkert vagyok lassan, de az ember is állat.

Négy hónapja vagyunk már a hotelben, lassan minden pénzünk oda, vagyis az enyém, mivel az én pénzemből fizetjük a szállodát, hisz nekem úgy sem kell már sokáig. Lehet, most úgy néz ki, mintha a fiúk kihasználnák a helyzetet, de valójában én voltam makacs, és nem hagytam, hogy bármit is fizessenek.

Ma van a születésnapom, és Hoseok elméletileg akar valamit. Folyton célozgatott, miszerint: “Majd a születésnapodon”, “ Úgy elmondanám, de akkor nem lenne meglepetés”

- Miso! Kész vagy? - kopogtatott Hoseok, mivel megtiltottam neki, hogy bármilyen módon is rámtörjön, mégpedig azért, mert én magam is undorodtam a látványomtól. Csak a bőröm tartotta már a csontvázamat szinte, hála a sok kezelésnek, amikre azóta is járok a remény apró sugarával vezérelve. Ez az egész már a kezdetekkor reménytelen volt. Menthetetlen vagyok, de addig legalább boldog akarok lenni.

- Gyere csak! - nyitottam neki ajtót, mire gondosan végigmért.

- Ez nem jó.

- Mi nem jó? - néztem végig magamon. A lelkemre kötötte, hogy öltözzek ki, mivel nem itthon ünneplünk, aminek én eleget is tettem. Egy vörös ruhát vettem fel, pont olyan színűt, mint Hoseok haja jelenleg. Véletlen volt...de jól jött ki. A ruhát felül egy pánt tartotta, illetve a derekamnál egy fekete öv, ami pont jól elválasztotta a szűk és a bő részét a ruhának. A szoknya rész kissé elálló volt, és szinte a földig ért. Minél többet akartam magamból takarni, amire a selyem anyag tökéletes volt.

- Itt vágjuk fel, az jobban tetszene! - húzta végig a kezét a lábamon.

- Perverz állat vagy, ugye tudod?

Megragadta a kezemet, és elkezdett húzni maga után. Nemes egyszerűséggel kinyitotta a bejárati ajtót, majd egyszerre léptünk ki rajta, vagyis be a már sokszor látott iskolába.

Üdv Chaebin!

Nem voltak bent tanulók, a folyosó viszont apró lábnyomokkal volt tarkítva, amit valaki ecsettel próbált odavarázsolni.

- Boldog születésnapot! - hallatszott egyszerre húsz ember hangja a fülembe, mikor Hoseok kinyitotta az egyik terem ajtaját. Azt sem tudtam mit szóljak, így csak a szám elé raktam a kezeim, és Hoseok felé fordultam. Vigyorgott, mint az óvodás, mikor megette az ebédjét, és várja a dicséretet. Éreztem, hogy egy apró könnycsepp végigfolyik az arcomon, de nem bántam, mert örömömben sírtam. Elhívott mindenkit, aki számít. Itt volt az összes ember, akit ‘megteremtettem’, az összes barátom, mindenki.

- Minseo, táncolnál velem? - Úgy csillogtak a szemei, mint egy kiskutyának, ami valljuk be ellenállhatatlan, így bólintottam, majd elmentem vele a táncolók közé. Jeong Guk épp fűzögette azt a rendőrlányt, akivel helyszíneltek nálunk, és bizony látszott rajtuk, hogy ez nem csak munkakapcsolat kettejük közt. A DEB-üt szereplői, Hoshival az élen még táncoltak is nekem, mikor meglátták, hogy én is a táncparkettre tartok.

Bár gyenge voltam, és inkább csak ültem volna a helyemen, én mégis igent mondva arra a táncra, és bementem a fényszórók kereszttüzébe, a villódzó világítások közé, a nagy tömegbe, ahol nincs egy kicsi levegő sem.

- Minseo, van valami, amit régóta meg akarok tenni - állt meg egy kicsit Hoseok. Megfogta az állam, majd egy apró csókot lehelt az ajkaimra. - Jagiya! - húzta mosolyra a száját.

- Jagi… - Nem tudtam befejezni a mondatot, mert összeestem a karjaiban.

Ez volt az én születésnapom...az első és talán az utolsó.

19. Fejezet - Sörösüveg, borosüveg

Elmondtam Kihyunnak mindent, lesokkoltam vele, bár ki ne lenne megdöbbenve, ha azzal szembesül, hogy fél év és nem lesz valaki a közelében. Elég jó barátok lettünk, végig tartotta bennem a lelket a tárgyalás alatt, illetve az azóta eltelt két kerek hónap alatt is, biztatott, hogy Hoseok és én majd egyszercsak összekerülünk.

Ismét kopogtattak, ami lassan dörömbölésbe ment át, szinte mindennapos volt ez. Minden alkalommal bevonultam a szobámba, hogy ne engedjek a kísértésnek, miszerint kinyitom az ajtót, és szorosan magamhoz ölelem a kint kiabáló fiút. Most azonban mégis megtettem. A szobám helyett a bejárat felé indultam, és egy sós cseppel átitatva az arcom ajtót nyitottam. A kiáltozás abbamaradt, csak hatalmas szemekkel nézett rám, mialatt akár egy rossz filmben, én is csak ezt csináltam. Két másodpercig bírta, a kezeit az arcomra tapasztotta, majd egy könnyekkel átitatott csókot adott a rég nem érintett ajkaimra. Mint valami kiéhezett farkas, úgy csókoltam vissza, hogy még többet kapjak, még ha ez az utolsó alkalom is, hogy érezhetem a csókjának ízét. Kiélveztem minden pillanatot.

Lassan tolni kezdett, mivel a szomszéd bácsi úgy figyelt minket, mintha épp felnőttfilmet nézne. Úgy lépkedett a házban, mint aki vakon is ismeri az egészet, nem ment neki semminek.

- Hé Romeo! Lassabban, mert megfulladtok! - kiabált a konyhából Kihyun, aki csak nevetett az egészen. Valami általa csirkének nevezett valamit evett, bár inkább hasonlított egy bikinis brokkolira a sült bundája miatt. Hoseok csak mordult egyet, jelezve Kihyunnak, hogy tartsa alapjáraton a száját. Én ezalatt kaptam a lehetőségen, és kicsit eltávolodtam tőle, mert bár élveztem minden egyes kis mozdulatot, tudtam, hogy tilosban járkálok, mégpedig nyakig.

- Ne, ne, ne! - nyúlt utánam. - Csak még egy picit - alkudozott, és bár az ajánlata igen kecsegtető volt, most mégis az eszemre hallgattam.

- Hoseok, tudod, hogy nem… - Hosszas cívódásba kezdtünk, miszerint elengedjen-e, vagy nem, minek végkifejlete az lett, hogy kijelentette, hogy van egy remek ötlete.

- Minseo, ha rá tudlak kényszeríteni, hogy azt mondd ‘Szeretlek’, akkor velem kell, hogy maradj. Ez az alkum - mosolygott pimaszul, majd szorított egyet a derekamon.

- Az kizárt, hogy ezt megnyerheted - ingattam a fejem. Kár, hogy nem gondoltam előre át, hogy épp mibe megyek bele, csak futottam előre, majd ugrottam, de a medence le volt eresztve. Na, én pont így érzem magam most…

- Megpróbálhatom?

- Ha csak próbálkozol nem megyünk sokra - karbatettem a kezeim,várva az első lépést amit tenni fog. Valami Hoseok féle perverz dologra számítottam, netán csókra, aminek reményében már majdnem be is csuktam a szemem, de félúton rájöttem, hogy nem egy film zárójelenetében vagyunk. - Mondd, hogy kék! - mondta nevetve saját magán, vagy talán az én arcomon, amit vághattam a mondat hallatán.

- Öm...kék. - Az egyik kezével a hajamat birizgálta, ami jól esett, mégis megnehezítette a dolgom, így meg kellett mozgatnom a loboncom. Ilyenkor rossz, ha valaki ismeri a gyenge pontjaid.

- Most mondd, hogy piros!

- Piros, de Hoseok, mi ez?

-Most mondd, hogy szerelem! - nem értem mit akar, lehet, hogy érzi a vesztét, így nem is próbálkozik tovább. Kimondtam amit kért, majd jött a következő szín, majd a következő, és ismét egy igen nagy gondolkodást igénylő kérdés.

- Mennyi egy meg egy?

- Ez most komoly, Hoseok? Kettő - tártam szét a kezeim, közben levakarhatatlan mosoly uralkodott az arcomon. Mennyit gondoltam az idióta fejére, és a furcsa mondataira, amik hol perverz, hol pedig idióta gondolatokra utaltak, sőt, néha még az én fantáziám is keményen megmozgatták.

- Hány éves vagy Minseo?

- hustzonhárom, bár ezt tudhatnád - húztam fel az egyik szemöldököm, mire csak lehajolt hozzám, hogy a homlokát az enyémnek döntse, majd egy diadalittas mosoly kíséretében közölje, hogy ő nyert, mivel ki tudta velem mondatni, hogy huszonhárom. Persze, ki gondolta volna, hogy csapda, én pont nem, szóval szépen bele is sétáltam.

- Azt mondtad, hogy ki kell mondanom, hogy ‘Szeretlek’, nem pedig azt, hogy huszonhárom - a kezeit az arcomra vezette, majd egy apró csókot adott a kissé elnyílt ajkaimra, miközben vigyorgott, mint egy idióta.

- Az enyém vagy, a fogadás lepecsételve - suttogta az ajkaimra. És ekkor esett le, hogy mit mondtam valójában, leesett, és koppant is, csak az a baj, hogy ez szó szerint értendő. A térdeim összerogytak, és mentem volna egészen vízszintesig, ha nem tartja meg a derekam.

- Csak ne most… - kezdtem el köhögni, a vállába, mivel  úgy szorított magához, hogyha nem a betegség öl meg, akkor ő lesz a gyilkosom. A fekete ingjét, ami csak lazán fedte a testét, vörös színnel tarkítottam be. Erős kezeket éreztem a térdhajlatomnál, majd mára levegőben is voltam.

- Majd ő elmondja, ha akarja… - hallottam Kihyun hangját, aki kinyitotta a szobám ajtaját, utat engedve az engem szorongató Hoseoknak.

- Nem lesz semmi baj… Tudom, milyen ez… - áztatta apró sós cseppekkel az arcomat, mikor az ágyra fektetett. - A húgom is elment így - törölgette a szemeit, hogy befejezze a pityergést, de azok csak erősebben szivárogtak ki a könnycsatornáin. Levágódott mellém az ágyra, majd zokogva szorított magához a derekamnál fogva. A fejét a nyakamba fúrta, majd ott szipogott tovább. A hajszálai csikizve mocorogtak a hófehér bőrömön, ami fakóbb volt a megszokottnál.

- Nem hagyhatsz most itt, érted? - suttogta, minek hatására és is útjára engedtem pár cseppet, franc fog hadakozni velük, nincs nekem arra energiám. Egy eltévedt pillanatomban felé fordultam és a mellkasába temetkeztem, ő mind a két kezével szorított magához, közben a hajamat puszilgatva. Élesen vette a levegőt.

- Hoseok, szeretnék valamit kérni. Ez az utolsó kérésem - toltam el magamtól, hogy a szemébe nézhessek. - Szeretném, ha… szeretném, ha a fogadást figyelmen kívül hagyva elmennél, és nem jönnél vissza. Mind a kettőnknek könnyebb lenne.

Pont az lett, mint amire számítottam. Kijelentette, hogy ő aztán el nem mozdul innen, csinálhatok bármit, ő itt marad. Elmagyaráztam neki az érveimet, hogy miért szeretném, ha menne. Nem hatott, makacs, mint egy öszvér.

Reggel, nulla perc alvás után nyújtózkodtam a lábaimmal a takaró alatt, mellettem pedig nagy szemekkel nézett Hoseok. Ő sem aludt sokat, talán két percre lecsukta a szemeit.

- Van még egy okom - mutatott egyet az ujjain. - Rájöttem, hogy te tényleg időutazó vagy. Ezért illesz hozzám - kissé megremegtem a puha érintésétől, amit a számra mért. Lassan mozogtak az ajkai, mint aki most először ízleli meg a kis párnácskákat.

- Nem értelek Hoseok - suttogtam a szájára, mikor pár centit eltávolodott.

- Minseo, pont olyan vagy, mint a jövőbeli feleségem, időutazó vagy. Aki csak az enyém! Szóval ne légy magad alatt! - húzta mosolyra a száját.

- Na, jó, lehet nem leszek - ironizáltam. A szemeit fürkésztem, melyek engem méregettek egy hatalmas vigyor kíséretében. Pár percig voltunk így, mikor megszólalt.

- Inkább… - hatásszünet, de utálom az ilyet. - legyél alattam! - dobta át az egyik kezét és lábát rajtam, így beváltotta az előbb elhangzott mondatát. Alkarján támaszkodott, úgy bámult tovább a száját harapdálva.

- Ne csináld! - húztam meg az alsó ajkát, hogy kiszabadítsam a fogai közül, amit csak mosolyogva fogadott.

- Minseo, hiányoztak ezek a kis dolgok, mi? - folytatta, csak, hogy húzza az agyam. Akkor ott úgy éreztem, hogy minden rendben van, ugyan olyanok voltunk, mint a katonaság előtt, azelőtt, hogy minden és mindenki közénk állt. Úgy éreztem, hogy igaza van, és én egy időutazó vagyok, és vele enyém az örökkévalóság. Kár, hogy az örökké egy elég rövid idő számomra…

- Képzeld, néhány katona kapott ajándékot a családjától. - Most mit akar? Ez most szemrehányás? Nem baj, ki fogok belőle jönni.

- Tudod én is szerettem volna valami szépet, okosat és szexit küldeni neked, de én sajnos nem fértem rá a kijelzőre! - na az a fej minden pénzt megér, mint amit akkor vágott. Volt benne perverzió, csodálkozás, megdöbbentség, öröm, szóval sok minden. A világos tincseinek végei kéken csillogtak a beszűrődő napfényben, tényleg olyan angyali volt. A boldog csend telepedett ránk, és csak némán néztük egymást, vagy a plafont, esetleg a lábujjainkkal szórakoztunk a takaró alatt. A lábaink ki voltak nyújtva, az övéi még ki is lógtak a takaró alól, úgy még viccesebb volt, ahogy mozgatta őket.

- Te szemétláda! - hallottuk meg a konyha felől. Egyszerre kaptuk fel a fejünket a hangra, majd mint a villám, olyan sebességgel csapódtunk ki a szobából.

- Megöllek, te nyomorék! Disznó! - láttuk meg a nappaliban lejátszódó jelenetet. Egy zokogó nő a földön, egy ébredező Kihyun a szobabajtóban, egy férfi a falnak nyomva, és egy negyedik, aki a falnak nyomja a férfit és egy sörösüveggel püföli.

- Állj! - szaladtam oda. Én tudom a legjobban, hogy mi ez, tudom a végét a történetnek, és tudom, hogy minket is belekever az ügybe ezzel. A sörösüveget markolászva próbáltam leállítani, de persze ő egy fiú, én egy lány, az esélyeink is pont ilyen különbözőek…

“Megrészegült agyát nem tudta féken tartani, csak ütött. A düh nagy úr, az ész az alattvaló, az alkohol a parancsnok, a józanság a katona, akinek megmondják mit tegyen. A kéz a fegyver, mialatt szintén a düh az uralkodó. Az ember esendő, mondták már sokan, de a düh nem ember, hanem maga az ördög…”

Végül leállt, arcára pedig kiült a félelem, vagy csak a részeg gondolatai uralma alatt állt továbbra is. Nagyra nyílt kerek szemekkel nézett rám, még a száját is eltátotta, majd mint egy óvodás, úgy huppant a földre. Kezében a széttörött üveggel zokogott, mialatt a nő tőle két méterre szintén ezt csinálta. A nő ruhái rongyosak voltak, a remegő kezeivel takargatta magát a körülöttük ácsorgók elől. A padlón üvegszilánkok díszelegtek, az egyik üvegből folyt a vörösbor, ami lassan az megvert fiú vérével keveredett.

Rajtam ismét elült az a jól ismert rossz érzés, miszerint közöm van ehhez, hisz én rendeltem el ezt mind, pedig azt hittem, hogy az utazásnak már vége...

18. Fejezet - Egyszer kibukik az igazság

- Elégedett vagyok, remélem ti is - tipegett oda mellénk a szöszke, a kis miniruhájában, amivel kiemelte a tényleg jó alakját.

Két hét múlva mi is elmentünk a katonák ‘szabadjára engedésére’, hogy átadjuk Hoseoknak a cuccait, nehogy ő jöjjön el érte. Megannyiszor elképzeltem, hogy milyen lesz majd, ha újra találkozunk, hogy szorosan hozzábújok, és úgy ölelem magamhoz, mint még soha, én most mindez úgy tört bennem darabjaira, mint egy váza, ha eltalálják valamivel. Feszülten szorongattam az edzőtáska egyik fülét, mert valamin muszáj volt leadnom a stresszt. Kihyun tartotta magát a táskát, én meg csak szórakoztam a fülével. Megérkezett a felesége is, ha hívhatom így, és megállt pár méterrel mellettünk és úgy integetett. Az ajtók kinyíltak, és szabályosan rohanva közeledtek a hozzátartozóik felé a fiatal férfiak. Hoseok is ott volt köztük, semmit sem változott, talán lett egy kis borostája, és még nagyobbnak tűntek az izmai, mint legutóbb. A haja hibádzott csak, de még úgy is istenien nézett ki, mármint… Úgy érzem nehezebb lesz ez, mint hittem.

Amint meglátott hatalmas vigyorra húzódott a szája, és elkezdett ő is rohanni felénk.

- Minseo! - szólított meg még a távolból.

A lábaim remegni kezdtek, és a könnyeimmel küszködtem, ahogy láttam milyen vidáman rohan, hogy végre találkozzunk. A gyomrom görcsben volt, szinte egy borsó is vetekedett vele méretekben, és ez csak rosszabbodni kezdett, mikor egyre közelebb ért hozzám. Úgy csapódott nekem, hogy majdnem hátraestem, ha nem kap el. A kezeimet kettőnk közé préselve jeleztem neki, hogy távolodjon el.

- Minseo, tudod mennyire vártam már ezt napot? - megfogta az állam, gondolom meg akarta támadni a kiszáradt ajkaimat, de elhúztam a fejem.

- Hoseok, nem lehet - bújtam ki a kezei közül. A szemeiben láttam, hogy csalódott, megannyi kétely van benne, rengeteg kérdés, amit fel szeretne tenni, de csendben maradt, csak egyet kérdezett.

- Miért? - szinte suttogott, ott állt előttem fél méterre, úgy kellett fel néznem rá, hogy láthassam az arcát, ami szomorú volt. Soha, de soha nem engedtem neki, hogy ilyen arcot vágjon előttem, mert nem bírtam nézni. Egy, apró könnycsepp szelte át az arcom, amit észrevett és le akarta törölni, de elhúztam a fejem. Bármennyire is akartam, hogy megtegye, bármennyire is kívántam, hogy ne csinálja az amit mondtam neki, hanem legyen önfejű, és csókoljon meg, tudtam, hogy nem fogja megtenni.

- Neked a fele-feleségeddel kell menned… Hozzá tartoztál mindig is, én csak...csak úgy belecsöppentem az idillbe - lesütöttem a fejem, nem tudtam tovább a szemeibe nézni, amikben már semmit sem láttam.

- Milyen feleségemmel?

- Velem. Annyira aggódtam érted Drágám, négy éve eltűntél, és azóta nem is láttalak, azt hittem meghaltál, de na aggódj mindent elmondok majd, biztos agymosást végeztek rajtad ezek az emberrablók - simogatta körbe.

- Ne fogdosson már, azt sem tudom ki maga, a feleségem biztosan nem - hámozta le magáról a nőt. - Minseo! - szólongatott, majd csak a hideg kezeit éreztem az arcomon, és a világ elsötétült.

Egy otthonos kis szobában ébredtem fel, mégis gyógyszerillat, illetve gépek voltak körülöttem. A falak nem voltak fehérek, kávészín és bézs között voltak valahol. A bútorok mind barnák voltak, a gépek pedig fehérek, egész pofás szoba volt. Fel akartam ülni, ám ez nem sikerült, mivel egy hatalmas kar volt rajtam. Oldalra néztem, hogy megtudjam ki a kar gazdája, bár volt egy tuti tippem. És be is jött, Hoseok volt az. A vállamnak döntötte a homlokát, az egyik kezét átvetette rajtam, a másik pedig a feje alatt volt. A teste teljesen egybeforrt az enyémmel, mintha sziámik lennénk, szinte semmi hely nem volt köztünk, sehol.

- Hoseok, ébredj! - kezdtem volna el lökdösni, de nem tettem meg, inkább hagytam, és ezzel kínoztam magamat. Nem néztem rá, sőt, amennyire lehetett eltávolodtam tőle, hiába volt ellenemre. Egy egyszerű mozdulattal visszahúzott magához, majd nyújtózott egyet a másik kezével.

- Minseo, jól vagy? - nézett a szemembe, de én mint aki meg sem hallotta a kérdését belekezdtem valami másik témába.

- Mit csinálsz itt? - néztem egyenesen a szemeit.

- Miért nem mondtad nekem, hogy… - csuklott el a hangja - beteg vagy?

- Én sem tudtam róla...de jobb is így. Te elmész a felesé - befogta a számat.

- Nekem nincs feleségem, persze szeretnék, és már itt is lenne az ideje, mivel két év múlva harminc leszek, de nekem már van egy jelöltem - engedte el a számat, jelezve, hogy mostmár beszélhetek. A kezét, amin feküdtem behajlítva tartotta végig, így szinte hozzápréselődve hallgattam amit mond. A kopasz fején már kezdtek kibújni a hajszálak, amik fekete színük miatt szinte rikítottak a fején, melyet az utcán sapkával takart.

- Minseo, honnan szalajtottátok ezt a csajt? - nevetett, mint aki viccnek gondolja ezt az egészet.

- Hoseok, őt a bíróság is a feleségednek nyilvánította, még esküvői videót is be tudtak mutatni, amin egybekeltek, szóval jó lenne, ha elengednél, elmennél a feleségedhez, mert van olyanod, és boldogan élnél amíg meg nem halsz, nélkülem - már potyogtak a könnyeim, vettem egy mély levegőt, és eltoltam magamtól amennyire csak tudtam.

- Be fogom neked bizonyítani, hogy nincs feleségem - láttam a sötét szemeiben, hogy mennyire eltökélt, és makacs, szóval nem tudom majd lebeszélni róla, hogy belekezdjen a kutatásba.

Három apró kopogtatás után berontott a nő, majd szó szerint leráncigált az ágyról, majd megtépte a hajam, mivel a férjéhez nyúltam. Hoseok persze próbálta leszedni rólam a megvadult orángutánt, míg végül sikerült felkapnia a hóna alatt, és bár kapálózott felém, mégis ki tudta dobni az ajtón, a kórházi folyosóra.

- Ez lenne a nejem? - nevetett. Csak megráztam a fejem, egy félmosoly kíséretében és egy nagyot sóhajtottam. - Sokat törtem a fejem azon, hogy mit fogok ma este veled csinálni, és miattad sokszor piszkos gondolatok jártak a fejemben, erre most még csak hozzád sem érhetek - ült le az ágyra, pont a lábaimhoz - pedig tudod mennyire vártam ezt a napot? Vártam, hogy láthassalak, mivel nem járkáltál át azon az ajtón, hogy megkapjam az adagomat… - igazság szerint én tudtam, hogy rengeteget jártam odaát amikor őt nem találtuk sehol. Mindenfelé jártunk. A három idiótával elmentünk egy koncertjükre, mivel pont a kocsiba sikerült megérkeznünk. Jihoon végre meg merte szólítani a lányt, amit figyelemmel kísértünk. Baekhyun egyszer megjelent a munkahelyemen, mint poloskairtó, és felismert. Aznap elég sokat röhögtem. Találkoztunk Seokjinnel is, még akkor is, ha nem a kórházban voltunk, legutóbb épp a közértben vásárolt valamit. Sok minden történt, de én mindenről csak hallgattam, azt, hogy miért, azt pedig én magam sem tudom.

Hoseokot végül elrángatta a felesége, mondván haza kell menniük a gyerekekhez, akikről már mesélt. Na ez is egy jó érv volt amellett, hogy hagyjam őt békén a családjával. Kihyun félve belépett a szobába, látszólag őt is meglepte a szoba kinézete. Utána még pár ember bejött, akikkel jóban lettem a könyveimben tett utazások alatt.  Elég sokan voltunk a teremben, és mindenki sajnálkozva nézett rám. Apropó utazások, teleportálások, ki hogyan hívja, volt, hogy a való világban találkoztam néhányukkal, aminek örültem, hisz kiszakadhattak a megírt kis életükből. A két év alatt rengetegszer volt olyan, hogy valahol összeverődve iszogattunk, és általában mindig Jihoon intézte a hazajutásunk, mivel ő nem ihatott… Mire nem jó egy iskolás? Ja, és igen, még engem is rávettek, hogy megszeressem a soju finom ízét.

- Jaj, fiúk, bármit, csak ne nézzetek így, és ne sajnáljatok! Mindenki mosolyogni! - próbáltam őket jobb kedvre deríteni, pont én, aki talán a legszomorúbb volt.

Másnap hazaengedtek, viszont minden héten be kell majd járnom a kezelésekre, ha esélyt akarok adni magamnak a túlélésre, mielőtt leállna a szívem...

- Minseo, mondott valamit az orvos, ami kicsit megijesztett - kezdett bele az ujjait tördelve a mondandójába Kihyun a csomagjaimat a kezében tartva.

- Hm?

- Te tényleg...

17. Fejezet - A vádlottak padján

Remegő lábakkal érkeztem meg az utolsó tárgyalásra. Nem álltunk nyerésre, de vesztésre sem, egyik fél sem volt jobb a másiknál. Mi bemutattuk a felvételeket, amikkel kicsi előnyre tettünk szert, a bíró is inkább nekünk adott igazat, ami azért reménnyel töltött el.

A vádlottak padján ültünk, Kihyun is és én is, mivel ő is ott ‘lakott’. Mellettem az ügyvédem ült, akit a kiadó szervezett nekem. Nem haragudtak rám, nem akartak elküldeni, hittek nekem, amiért tisztelem is őket. Megérkezett az ellenfél is, aki csak a kirendelt ügyvéddel enyelgett a bíró megérkezéséig.

Meglepve tapasztaltam, hogy a bíróúr mosolyogva, pontosabban a vádló felé mosolyogva foglalja el a helyét. Becsapva éreztem magamat, ha az igazságszolgáltatás is csal ebben az országban, akkor kiben bízhatok? Ki az akitől várhatom az igazságot?

A maradék reményem is elszállt, Kihyunon is ezt láttam. A csillogás a szeméből eltűnt, a reményteli arc eltorzult, és csak egy bábuként ült mellettem. Az ügyvédünket nem hatotta meg az eset, bár honnan tudhatnám, hisz semmi érzelmet nem mutatott

- Tisztelt Bíró úr! Tisztelt esküdtszék!
Ez a meggyötört nő évek óta keresi az eltűnt férjét, aki egyik naptól a másikra eltűnt. Kérdezem én, maguk mit tennének, ha meglátnák a címlapokon az eltűnt férjüket, ahogy egy másik nővel van? Ez a nő, a vádlott, komoly bűnt követett el, ami nem csak emberrablás, hanem a törvénykönyv második cikkejének huszadik paragrafusa szerinti házassági élet ellen követett el bűnt. A másodrendű vádlott, avagy a cinkostárs. Számos bizonyítékkal álltunk elő, mellyel bemutathattuk, hogy nem ez volt az első kereszteződése a törvénnyel. Bíró úr! Esküdtszék! Segítsenek ezen a meggyötört asszonyon! A vád visszavonul - ült le a székébe. Megigazította a nyakkendőjét, illetve az öltönyét, majd egy diadalittas mosolyt villogtatott felénk.

- Vád, kérem tegye fel kérdéseit! - a bíró mély hangja ellenkezést nem tűrően visszhangzott a teremben.

- Miss Lee, milyen kapcsolatban áll a sértett férjével? - csendben oldalra pillantottam az ügyvédem felé, aki csak bólintott, hogy mondjam amit megbeszéltünk. - Válaszoljon! Ha kérdezem válaszoljon, az Istenit! - csapott a kihallgató asztalra.
- Bíró úr, a vád erőszakkal akarja elérni a célját - kelt védelmemre az ügyvédem.
- Vád, kérem, nyugodtan folytassa.
- Tehát ismét megkérdezem, milyen kapcsolatban áll a sértett férjével?
- Csak barátok vagyunk - néztem a férfi szemébe. Egy aprót igazított a vérszínű nyakkendőjén, majd a bíró felé fordult.
- Tisztel bíróság! Ez a nő azt állítja, hogy csak barátok az említett személlyel. Miss Lee, ezt maga sem gondolta komolyan, igaz? - az asztalához sétált, majd felkapott egy kazettát. - Bíró úr, bizonyítékként szeretném benyújtani ezt a lemezt - mutatta fel a levegőbe - melyen a Kisasszony bebizonyítja nekünk, hogy milyen jó barátok a sértett személy férjével - mosolygott közvetlenül az arcomba. A kazettát berakták, majd a hatalmas tévén néztük a felvételt.
- Tisztán látszik, hogy Miss Lee mikor mit csinál - mutogatott a képernyőn. Az ügyvédemre néztem, majd eltátogtam neki, hogy mit akarok, erre kissé meglepődött, de belement.
- Tisztelt Bíró úr! Tisztelt Esküdtszék! - álltam fel szót kérve, melyet meg is adtak. - A felvételen nem én vagyok jelen, mivel a nő sokkal magasabb nálam, nem is beszélve az apró tetoválásról a nő kezén, amely az én testemen nincs - ültem vissza a helyemre. A bíró sóhajtott egyet, majd a vádra pillantott.
- Szünetet tartunk - hallatszott egy nagy kalapács hangja.

- Minseo! - hallottam meg a nő rikácsolását mögülem. - Te aljas cafka, ha most nem lennénk a bíróságon magam hurcolnálak ide, hogy feljelentselek.

- Aha - bólogattam értetlenül.

- De, csak, hogy tudd, van még valami a tarsolyomban - ennyi volt a beszélgetés, mosolyogva elsétált.

A szünet nem volt több húsz percnél, de mind a ketten úgy éreztük, mintha órákig iszogattuk volna a kávénkat a büfében. Bár, inkább csak kavargattuk, de olyan nagyon sokat egyikünk sem ártott az italnak.

- Veszett fejsze nyele! - mérgelődtem, mire csak a szemeivel nézett fel rám, a fejét nem mozdította.

- Miért lenne az? - nézett most már a szemembe. Megint csillogott az írisze, mint akibe újra beleköltözött a remény.

- Mert van még valamijük, tudom, mert elmondta - sóhajtottam.

- Az kit érdekel, két hét és Hoseok hazajöhet…

- Haza? - vágtam a szavába. Nem vagyok pesszimista, inkább realista embernek gondolom magam, de mellette mégis olyan negatívnak tűnök.

- Igen, haza, ha letölti a katonaságot, akkor akármi is történik most ő fellebbezhet - vázolta a tervét.

- Ez szép és jó lenne, ha képes lenne magát igazolni, de mivel erre nem képes papírok nélkül, így ezt dobhatjuk a kukába, és ezzel téged nem mentenénk meg - húztam el a számat.

- Én vagyok a legkevesebb, én megérdemlem, hogy bemenjek, mivel tényleg hullákkal dolgoztam egy bárban, ez ellen nem tudsz mit csinálni.

- De, tudunk, hiszen te nem önszántadból csináltad, az máris zsarolással elért bűncselekményre való buzdítás - felhúzta a szemöldökét, mire mind a ketten elnevettük magunkat. Furcsa, hogy ilyen helyzetben is képesek voltunk erre, pedig ezt még a legelvontabb könyvemben sem ejtettem volna meg, nevetni egy bíróságon, badarság…

Bent ültünk a helyünkön, megérkezett a bíró, mindenki a helyén volt. Figyelni akartam, minden mondatra emlékezni, hogy tudjam mi történik, de szédültem, és hasogatott a fejem. Megkapaszkodtam az asztalban, melyet Kihyun csak ijedten figyelt.

- Védelem, mi folyik ott? - nézett ránk a bíró, már ha őt láttam.

- A hölgy rosszul van - szólalt fel mellettem Kihyun is. Az előttem keringő kép homályos volt, a hangok ütöttél csupán a fülem, melyek közül a leghangosabb a rikácsoló banya volt.

- Jobban vagy? - kérdezte Seokjin egy papírtömböt szorongatva. Megnézte a szemeim, majd leült az ágy mellé. - Elég szépen elintézted magad, legalábbis azt hittem először, de legyünk őszinték - kezdett bele, mire összeszorult a gyomrom az idegességtől.

- Hol vagyunk? - fontos volt tudnom, a helyszín miatt, a világ miatt, tudnom kellett, hogy épp melyikben vagyok, még ha az időzítésem nem pont megfelelő.

- Hát Seoulban, a kórházban.

- És, híres vagyok? Mármint híres írónő vagyok? - lehet ez most egoista volt, de ki kellett derítenem hol vagyok.

- Nem hinném - nevette el magát.

- Szuper - ujjongtam.

Rövid idő múlva visszakanyarodtunk az eredeti témához, ami eléggé megviselt.

- Az édesapám, ő is ilyen volt - könnyes szemekkel válaszoltam a feltett kérdésére, majd magamra hagyott, hogy nyugodtan gondolkodjak. Fél év, ennyi maradt nekem arra, hogy mindent elintézzek magam körül, arra, hogy mindenkitől elbúcsúzzak, aki fontos, és arra, hogy mindent lezárjak magamban. Ez nem játék, ez nem is egy könyvem, ahol szabadon változtathatok, ez a valóság, amellyel szembe kell néznem. De mindig a gyávaság győz... Senki, senki nem tudhatja meg, hogy mi van velem, főleg nem Hoseok. Jobb is lesz, ha az a nő nyeri meg a tárgyalást. Magyarul, épp ebben a pillanatban adtam fel az elmúlt három évemet, a két éves várakozást arra, hogy ismét láthassam a mosolygó arcát, és az erős karjai közt aludhassak, pont mint régen. gyáva vagyok, beismerem, de így ő kevesebbet szenved, és ha ez a nő tényleg a felesége, akkor még boldog is lehet.

Kihyun megnyugtatott, hogy nem maradtam le semmiről, mikor az ügyészség orvosi szobájából lépkedtem kifelé. Elvileg egész végig ott voltam bent, az igazság pedig elég, ha megmarad nekem. A tárgyalást folytattuk a rögtönzött szünet után. Egy kicsit kínos volt visszamenni így, hogy miattam csúsztunk, de muszáj volt. Mindenki végigmért engem, volt aki szúrós szemmel, és most nem arról a visítozós torzszülöttről beszélek.

- Miss Lee, kezdhetjük? - kérdezte komoly hangon a bíró, majd mikor biccentettem csendre intett mindenkit a kalapácsával. Most rajtunk volt a sor, mi kérdeztük ki a vádat, aki igyekezett minden kérdés alól kibújni.

- Tisztelt Bíróság! A vád nem válaszol tisztán a kérdéseimre, talán nem ismeri a szabályokat? - fordult a nő felé, aki csak durcás fejet vágva ült vele szemben. - Hölgyem, maga megvádolta az ország egyik leghíresebb íróját, emberrablás, illetve házassági élet megsértésének vádjával, igaz?

- Bíró úr, a védelem tárgytalan kérdéseket tesz fel.

- Folytassa, Dr. Chin! - adott utat a kérdéseknek a bíró.

- Azt állítja, hogy Lee Hoseok a férje, igaz? Van papírja amivel ezt bizonyíthatja? Tudná igazolni magát, mint feleség? - a kis asztalra támaszkodott, és úgy nézett farkasszemet a nővel, aki már kissé megijedni látszott.

- Bíró úr, van bizonyítékunk! - állt fel a vád ügyésze, majd a bíróhoz sétált. Ismét egy kazetta, ismét egy felvétel, ami mindent megváltoztathat.

Nem tudtam mit gondoljak, hisz valószínűleg nem egy születésnapi parti lesz lejátszva a hatalmas tévén.

A felvétel egy apró teremben készült, egy kis asztal volt, illetve egy kisebb csoport ember. Egy fehér ruhás nő, illetve egy öltönyös férfi, mellettük két ember állt, a többiek ültek. Igen, egy esküvői videó, viszont ebben nem volt semmi, amit megcáfolhattam volna, és elmondhattam volna, hogy hamis a felvétel. Akkor ott csalódtam, és mérhetetlenül szégyelltem magam, hogy elrontottam valamit, ami már rég elkezdődött, egy házasságot. Kihyun csak nagyokat pislogva figyelt rám a frufruszerűség alól, ami a gombafejét egészítette ki.

A felvétellel tehát nem tudtunk mit kezdeni, nem tudtunk ellene tenni, a bíróság elfogadta, mint értékes bizonyíték. Az ügyvéd annyit kiharcolhatott, hogy mivel ellenünk semmi érdemit nem tudtak felhozni, így nem ítéltek el minket, legalábbis az ügyvéd szerint nem lenne szabályos. Kint várakoztunk mindannyian a folyosón, vártuk az ítéletet.

Egy esküdtszéki tag lépett ki a teremből, majd behívott mindenkit. Chin Yun Seo volt az, felismertem. A rendőrnő is az esküdtszék tagja, nem is vettem eddig észre, csupán a ruhája tette nyilvánvalóvá a hovatartozását. Mind bementünk a terembe a nő invitálására, majd feszülten figyeltünk.

- Az ítélet megszületett - hangzott a kívánt mondat, amire már mind vártunk. - Lee Hoseok, a feleségét illeti - rossz volt hallani, hogy úgy beszél róla, mint egy tárgyról, de mivel nem tudta azonosítani magát, így csak így kezelhették. - Az elsőrendű vádlott szabadon távozhat bizonyíték hiányában. A másodrendű vádlott pedig bűnrészesség, gyilkosság eltusolása miatt az esküdtszék pénzbűntetésre ítélte, mivel zsarolás alatt állt.

Mérhetetlenül boldog voltam, amit Kihyun nem is érthetett, hisz ő nem látott belém, nem tudhatta, hogy mi játszódott le bennem.

- Megúsztad, csak fizetned kell, de megoldjuk! - ujjongtam, amit szintén csak értetlenül fogadott.

- Minseo, Hoseokot elvesztettük! - jelentette ki érzelmek nélkül. Semmit sem éreztem a hangjában.