- Elégedett vagyok, remélem ti is - tipegett oda mellénk a szöszke, a kis miniruhájában, amivel kiemelte a tényleg jó alakját.
Két hét múlva mi is elmentünk a katonák ‘szabadjára engedésére’, hogy átadjuk Hoseoknak a cuccait, nehogy ő jöjjön el érte. Megannyiszor elképzeltem, hogy milyen lesz majd, ha újra találkozunk, hogy szorosan hozzábújok, és úgy ölelem magamhoz, mint még soha, én most mindez úgy tört bennem darabjaira, mint egy váza, ha eltalálják valamivel. Feszülten szorongattam az edzőtáska egyik fülét, mert valamin muszáj volt leadnom a stresszt. Kihyun tartotta magát a táskát, én meg csak szórakoztam a fülével. Megérkezett a felesége is, ha hívhatom így, és megállt pár méterrel mellettünk és úgy integetett. Az ajtók kinyíltak, és szabályosan rohanva közeledtek a hozzátartozóik felé a fiatal férfiak. Hoseok is ott volt köztük, semmit sem változott, talán lett egy kis borostája, és még nagyobbnak tűntek az izmai, mint legutóbb. A haja hibádzott csak, de még úgy is istenien nézett ki, mármint… Úgy érzem nehezebb lesz ez, mint hittem.
Amint meglátott hatalmas vigyorra húzódott a szája, és elkezdett ő is rohanni felénk.
- Minseo! - szólított meg még a távolból.
A lábaim remegni kezdtek, és a könnyeimmel küszködtem, ahogy láttam milyen vidáman rohan, hogy végre találkozzunk. A gyomrom görcsben volt, szinte egy borsó is vetekedett vele méretekben, és ez csak rosszabbodni kezdett, mikor egyre közelebb ért hozzám. Úgy csapódott nekem, hogy majdnem hátraestem, ha nem kap el. A kezeimet kettőnk közé préselve jeleztem neki, hogy távolodjon el.
- Minseo, tudod mennyire vártam már ezt napot? - megfogta az állam, gondolom meg akarta támadni a kiszáradt ajkaimat, de elhúztam a fejem.
- Hoseok, nem lehet - bújtam ki a kezei közül. A szemeiben láttam, hogy csalódott, megannyi kétely van benne, rengeteg kérdés, amit fel szeretne tenni, de csendben maradt, csak egyet kérdezett.
- Miért? - szinte suttogott, ott állt előttem fél méterre, úgy kellett fel néznem rá, hogy láthassam az arcát, ami szomorú volt. Soha, de soha nem engedtem neki, hogy ilyen arcot vágjon előttem, mert nem bírtam nézni. Egy, apró könnycsepp szelte át az arcom, amit észrevett és le akarta törölni, de elhúztam a fejem. Bármennyire is akartam, hogy megtegye, bármennyire is kívántam, hogy ne csinálja az amit mondtam neki, hanem legyen önfejű, és csókoljon meg, tudtam, hogy nem fogja megtenni.
- Neked a fele-feleségeddel kell menned… Hozzá tartoztál mindig is, én csak...csak úgy belecsöppentem az idillbe - lesütöttem a fejem, nem tudtam tovább a szemeibe nézni, amikben már semmit sem láttam.
- Milyen feleségemmel?
- Velem. Annyira aggódtam érted Drágám, négy éve eltűntél, és azóta nem is láttalak, azt hittem meghaltál, de na aggódj mindent elmondok majd, biztos agymosást végeztek rajtad ezek az emberrablók - simogatta körbe.
- Ne fogdosson már, azt sem tudom ki maga, a feleségem biztosan nem - hámozta le magáról a nőt. - Minseo! - szólongatott, majd csak a hideg kezeit éreztem az arcomon, és a világ elsötétült.
Egy otthonos kis szobában ébredtem fel, mégis gyógyszerillat, illetve gépek voltak körülöttem. A falak nem voltak fehérek, kávészín és bézs között voltak valahol. A bútorok mind barnák voltak, a gépek pedig fehérek, egész pofás szoba volt. Fel akartam ülni, ám ez nem sikerült, mivel egy hatalmas kar volt rajtam. Oldalra néztem, hogy megtudjam ki a kar gazdája, bár volt egy tuti tippem. És be is jött, Hoseok volt az. A vállamnak döntötte a homlokát, az egyik kezét átvetette rajtam, a másik pedig a feje alatt volt. A teste teljesen egybeforrt az enyémmel, mintha sziámik lennénk, szinte semmi hely nem volt köztünk, sehol.
- Hoseok, ébredj! - kezdtem volna el lökdösni, de nem tettem meg, inkább hagytam, és ezzel kínoztam magamat. Nem néztem rá, sőt, amennyire lehetett eltávolodtam tőle, hiába volt ellenemre. Egy egyszerű mozdulattal visszahúzott magához, majd nyújtózott egyet a másik kezével.
- Minseo, jól vagy? - nézett a szemembe, de én mint aki meg sem hallotta a kérdését belekezdtem valami másik témába.
- Mit csinálsz itt? - néztem egyenesen a szemeit.
- Miért nem mondtad nekem, hogy… - csuklott el a hangja - beteg vagy?
- Én sem tudtam róla...de jobb is így. Te elmész a felesé - befogta a számat.
- Nekem nincs feleségem, persze szeretnék, és már itt is lenne az ideje, mivel két év múlva harminc leszek, de nekem már van egy jelöltem - engedte el a számat, jelezve, hogy mostmár beszélhetek. A kezét, amin feküdtem behajlítva tartotta végig, így szinte hozzápréselődve hallgattam amit mond. A kopasz fején már kezdtek kibújni a hajszálak, amik fekete színük miatt szinte rikítottak a fején, melyet az utcán sapkával takart.
- Minseo, honnan szalajtottátok ezt a csajt? - nevetett, mint aki viccnek gondolja ezt az egészet.
- Hoseok, őt a bíróság is a feleségednek nyilvánította, még esküvői videót is be tudtak mutatni, amin egybekeltek, szóval jó lenne, ha elengednél, elmennél a feleségedhez, mert van olyanod, és boldogan élnél amíg meg nem halsz, nélkülem - már potyogtak a könnyeim, vettem egy mély levegőt, és eltoltam magamtól amennyire csak tudtam.
- Be fogom neked bizonyítani, hogy nincs feleségem - láttam a sötét szemeiben, hogy mennyire eltökélt, és makacs, szóval nem tudom majd lebeszélni róla, hogy belekezdjen a kutatásba.
Három apró kopogtatás után berontott a nő, majd szó szerint leráncigált az ágyról, majd megtépte a hajam, mivel a férjéhez nyúltam. Hoseok persze próbálta leszedni rólam a megvadult orángutánt, míg végül sikerült felkapnia a hóna alatt, és bár kapálózott felém, mégis ki tudta dobni az ajtón, a kórházi folyosóra.
- Ez lenne a nejem? - nevetett. Csak megráztam a fejem, egy félmosoly kíséretében és egy nagyot sóhajtottam. - Sokat törtem a fejem azon, hogy mit fogok ma este veled csinálni, és miattad sokszor piszkos gondolatok jártak a fejemben, erre most még csak hozzád sem érhetek - ült le az ágyra, pont a lábaimhoz - pedig tudod mennyire vártam ezt a napot? Vártam, hogy láthassalak, mivel nem járkáltál át azon az ajtón, hogy megkapjam az adagomat… - igazság szerint én tudtam, hogy rengeteget jártam odaát amikor őt nem találtuk sehol. Mindenfelé jártunk. A három idiótával elmentünk egy koncertjükre, mivel pont a kocsiba sikerült megérkeznünk. Jihoon végre meg merte szólítani a lányt, amit figyelemmel kísértünk. Baekhyun egyszer megjelent a munkahelyemen, mint poloskairtó, és felismert. Aznap elég sokat röhögtem. Találkoztunk Seokjinnel is, még akkor is, ha nem a kórházban voltunk, legutóbb épp a közértben vásárolt valamit. Sok minden történt, de én mindenről csak hallgattam, azt, hogy miért, azt pedig én magam sem tudom.
Hoseokot végül elrángatta a felesége, mondván haza kell menniük a gyerekekhez, akikről már mesélt. Na ez is egy jó érv volt amellett, hogy hagyjam őt békén a családjával. Kihyun félve belépett a szobába, látszólag őt is meglepte a szoba kinézete. Utána még pár ember bejött, akikkel jóban lettem a könyveimben tett utazások alatt. Elég sokan voltunk a teremben, és mindenki sajnálkozva nézett rám. Apropó utazások, teleportálások, ki hogyan hívja, volt, hogy a való világban találkoztam néhányukkal, aminek örültem, hisz kiszakadhattak a megírt kis életükből. A két év alatt rengetegszer volt olyan, hogy valahol összeverődve iszogattunk, és általában mindig Jihoon intézte a hazajutásunk, mivel ő nem ihatott… Mire nem jó egy iskolás? Ja, és igen, még engem is rávettek, hogy megszeressem a soju finom ízét.
- Jaj, fiúk, bármit, csak ne nézzetek így, és ne sajnáljatok! Mindenki mosolyogni! - próbáltam őket jobb kedvre deríteni, pont én, aki talán a legszomorúbb volt.
Másnap hazaengedtek, viszont minden héten be kell majd járnom a kezelésekre, ha esélyt akarok adni magamnak a túlélésre, mielőtt leállna a szívem...
- Minseo, mondott valamit az orvos, ami kicsit megijesztett - kezdett bele az ujjait tördelve a mondandójába Kihyun a csomagjaimat a kezében tartva.
- Hm?
- Te tényleg...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése