Elmondtam Kihyunnak mindent, lesokkoltam vele, bár ki ne lenne megdöbbenve, ha azzal szembesül, hogy fél év és nem lesz valaki a közelében. Elég jó barátok lettünk, végig tartotta bennem a lelket a tárgyalás alatt, illetve az azóta eltelt két kerek hónap alatt is, biztatott, hogy Hoseok és én majd egyszercsak összekerülünk.
Ismét kopogtattak, ami lassan dörömbölésbe ment át, szinte mindennapos volt ez. Minden alkalommal bevonultam a szobámba, hogy ne engedjek a kísértésnek, miszerint kinyitom az ajtót, és szorosan magamhoz ölelem a kint kiabáló fiút. Most azonban mégis megtettem. A szobám helyett a bejárat felé indultam, és egy sós cseppel átitatva az arcom ajtót nyitottam. A kiáltozás abbamaradt, csak hatalmas szemekkel nézett rám, mialatt akár egy rossz filmben, én is csak ezt csináltam. Két másodpercig bírta, a kezeit az arcomra tapasztotta, majd egy könnyekkel átitatott csókot adott a rég nem érintett ajkaimra. Mint valami kiéhezett farkas, úgy csókoltam vissza, hogy még többet kapjak, még ha ez az utolsó alkalom is, hogy érezhetem a csókjának ízét. Kiélveztem minden pillanatot.
Lassan tolni kezdett, mivel a szomszéd bácsi úgy figyelt minket, mintha épp felnőttfilmet nézne. Úgy lépkedett a házban, mint aki vakon is ismeri az egészet, nem ment neki semminek.
- Hé Romeo! Lassabban, mert megfulladtok! - kiabált a konyhából Kihyun, aki csak nevetett az egészen. Valami általa csirkének nevezett valamit evett, bár inkább hasonlított egy bikinis brokkolira a sült bundája miatt. Hoseok csak mordult egyet, jelezve Kihyunnak, hogy tartsa alapjáraton a száját. Én ezalatt kaptam a lehetőségen, és kicsit eltávolodtam tőle, mert bár élveztem minden egyes kis mozdulatot, tudtam, hogy tilosban járkálok, mégpedig nyakig.
- Ne, ne, ne! - nyúlt utánam. - Csak még egy picit - alkudozott, és bár az ajánlata igen kecsegtető volt, most mégis az eszemre hallgattam.
- Hoseok, tudod, hogy nem… - Hosszas cívódásba kezdtünk, miszerint elengedjen-e, vagy nem, minek végkifejlete az lett, hogy kijelentette, hogy van egy remek ötlete.
- Minseo, ha rá tudlak kényszeríteni, hogy azt mondd ‘Szeretlek’, akkor velem kell, hogy maradj. Ez az alkum - mosolygott pimaszul, majd szorított egyet a derekamon.
- Az kizárt, hogy ezt megnyerheted - ingattam a fejem. Kár, hogy nem gondoltam előre át, hogy épp mibe megyek bele, csak futottam előre, majd ugrottam, de a medence le volt eresztve. Na, én pont így érzem magam most…
- Megpróbálhatom?
- Ha csak próbálkozol nem megyünk sokra - karbatettem a kezeim,várva az első lépést amit tenni fog. Valami Hoseok féle perverz dologra számítottam, netán csókra, aminek reményében már majdnem be is csuktam a szemem, de félúton rájöttem, hogy nem egy film zárójelenetében vagyunk. - Mondd, hogy kék! - mondta nevetve saját magán, vagy talán az én arcomon, amit vághattam a mondat hallatán.
- Öm...kék. - Az egyik kezével a hajamat birizgálta, ami jól esett, mégis megnehezítette a dolgom, így meg kellett mozgatnom a loboncom. Ilyenkor rossz, ha valaki ismeri a gyenge pontjaid.
- Most mondd, hogy piros!
- Piros, de Hoseok, mi ez?
-Most mondd, hogy szerelem! - nem értem mit akar, lehet, hogy érzi a vesztét, így nem is próbálkozik tovább. Kimondtam amit kért, majd jött a következő szín, majd a következő, és ismét egy igen nagy gondolkodást igénylő kérdés.
- Mennyi egy meg egy?
- Ez most komoly, Hoseok? Kettő - tártam szét a kezeim, közben levakarhatatlan mosoly uralkodott az arcomon. Mennyit gondoltam az idióta fejére, és a furcsa mondataira, amik hol perverz, hol pedig idióta gondolatokra utaltak, sőt, néha még az én fantáziám is keményen megmozgatták.
- Hány éves vagy Minseo?
- hustzonhárom, bár ezt tudhatnád - húztam fel az egyik szemöldököm, mire csak lehajolt hozzám, hogy a homlokát az enyémnek döntse, majd egy diadalittas mosoly kíséretében közölje, hogy ő nyert, mivel ki tudta velem mondatni, hogy huszonhárom. Persze, ki gondolta volna, hogy csapda, én pont nem, szóval szépen bele is sétáltam.
- Azt mondtad, hogy ki kell mondanom, hogy ‘Szeretlek’, nem pedig azt, hogy huszonhárom - a kezeit az arcomra vezette, majd egy apró csókot adott a kissé elnyílt ajkaimra, miközben vigyorgott, mint egy idióta.
- Az enyém vagy, a fogadás lepecsételve - suttogta az ajkaimra. És ekkor esett le, hogy mit mondtam valójában, leesett, és koppant is, csak az a baj, hogy ez szó szerint értendő. A térdeim összerogytak, és mentem volna egészen vízszintesig, ha nem tartja meg a derekam.
- Csak ne most… - kezdtem el köhögni, a vállába, mivel úgy szorított magához, hogyha nem a betegség öl meg, akkor ő lesz a gyilkosom. A fekete ingjét, ami csak lazán fedte a testét, vörös színnel tarkítottam be. Erős kezeket éreztem a térdhajlatomnál, majd mára levegőben is voltam.
- Majd ő elmondja, ha akarja… - hallottam Kihyun hangját, aki kinyitotta a szobám ajtaját, utat engedve az engem szorongató Hoseoknak.
- Nem lesz semmi baj… Tudom, milyen ez… - áztatta apró sós cseppekkel az arcomat, mikor az ágyra fektetett. - A húgom is elment így - törölgette a szemeit, hogy befejezze a pityergést, de azok csak erősebben szivárogtak ki a könnycsatornáin. Levágódott mellém az ágyra, majd zokogva szorított magához a derekamnál fogva. A fejét a nyakamba fúrta, majd ott szipogott tovább. A hajszálai csikizve mocorogtak a hófehér bőrömön, ami fakóbb volt a megszokottnál.
- Nem hagyhatsz most itt, érted? - suttogta, minek hatására és is útjára engedtem pár cseppet, franc fog hadakozni velük, nincs nekem arra energiám. Egy eltévedt pillanatomban felé fordultam és a mellkasába temetkeztem, ő mind a két kezével szorított magához, közben a hajamat puszilgatva. Élesen vette a levegőt.
- Hoseok, szeretnék valamit kérni. Ez az utolsó kérésem - toltam el magamtól, hogy a szemébe nézhessek. - Szeretném, ha… szeretném, ha a fogadást figyelmen kívül hagyva elmennél, és nem jönnél vissza. Mind a kettőnknek könnyebb lenne.
Pont az lett, mint amire számítottam. Kijelentette, hogy ő aztán el nem mozdul innen, csinálhatok bármit, ő itt marad. Elmagyaráztam neki az érveimet, hogy miért szeretném, ha menne. Nem hatott, makacs, mint egy öszvér.
Reggel, nulla perc alvás után nyújtózkodtam a lábaimmal a takaró alatt, mellettem pedig nagy szemekkel nézett Hoseok. Ő sem aludt sokat, talán két percre lecsukta a szemeit.
- Van még egy okom - mutatott egyet az ujjain. - Rájöttem, hogy te tényleg időutazó vagy. Ezért illesz hozzám - kissé megremegtem a puha érintésétől, amit a számra mért. Lassan mozogtak az ajkai, mint aki most először ízleli meg a kis párnácskákat.
- Nem értelek Hoseok - suttogtam a szájára, mikor pár centit eltávolodott.
- Minseo, pont olyan vagy, mint a jövőbeli feleségem, időutazó vagy. Aki csak az enyém! Szóval ne légy magad alatt! - húzta mosolyra a száját.
- Na, jó, lehet nem leszek - ironizáltam. A szemeit fürkésztem, melyek engem méregettek egy hatalmas vigyor kíséretében. Pár percig voltunk így, mikor megszólalt.
- Inkább… - hatásszünet, de utálom az ilyet. - legyél alattam! - dobta át az egyik kezét és lábát rajtam, így beváltotta az előbb elhangzott mondatát. Alkarján támaszkodott, úgy bámult tovább a száját harapdálva.
- Ne csináld! - húztam meg az alsó ajkát, hogy kiszabadítsam a fogai közül, amit csak mosolyogva fogadott.
- Minseo, hiányoztak ezek a kis dolgok, mi? - folytatta, csak, hogy húzza az agyam. Akkor ott úgy éreztem, hogy minden rendben van, ugyan olyanok voltunk, mint a katonaság előtt, azelőtt, hogy minden és mindenki közénk állt. Úgy éreztem, hogy igaza van, és én egy időutazó vagyok, és vele enyém az örökkévalóság. Kár, hogy az örökké egy elég rövid idő számomra…
- Képzeld, néhány katona kapott ajándékot a családjától. - Most mit akar? Ez most szemrehányás? Nem baj, ki fogok belőle jönni.
- Tudod én is szerettem volna valami szépet, okosat és szexit küldeni neked, de én sajnos nem fértem rá a kijelzőre! - na az a fej minden pénzt megér, mint amit akkor vágott. Volt benne perverzió, csodálkozás, megdöbbentség, öröm, szóval sok minden. A világos tincseinek végei kéken csillogtak a beszűrődő napfényben, tényleg olyan angyali volt. A boldog csend telepedett ránk, és csak némán néztük egymást, vagy a plafont, esetleg a lábujjainkkal szórakoztunk a takaró alatt. A lábaink ki voltak nyújtva, az övéi még ki is lógtak a takaró alól, úgy még viccesebb volt, ahogy mozgatta őket.
- Te szemétláda! - hallottuk meg a konyha felől. Egyszerre kaptuk fel a fejünket a hangra, majd mint a villám, olyan sebességgel csapódtunk ki a szobából.
- Megöllek, te nyomorék! Disznó! - láttuk meg a nappaliban lejátszódó jelenetet. Egy zokogó nő a földön, egy ébredező Kihyun a szobabajtóban, egy férfi a falnak nyomva, és egy negyedik, aki a falnak nyomja a férfit és egy sörösüveggel püföli.
- Állj! - szaladtam oda. Én tudom a legjobban, hogy mi ez, tudom a végét a történetnek, és tudom, hogy minket is belekever az ügybe ezzel. A sörösüveget markolászva próbáltam leállítani, de persze ő egy fiú, én egy lány, az esélyeink is pont ilyen különbözőek…
“Megrészegült agyát nem tudta féken tartani, csak ütött. A düh nagy úr, az ész az alattvaló, az alkohol a parancsnok, a józanság a katona, akinek megmondják mit tegyen. A kéz a fegyver, mialatt szintén a düh az uralkodó. Az ember esendő, mondták már sokan, de a düh nem ember, hanem maga az ördög…”
Végül leállt, arcára pedig kiült a félelem, vagy csak a részeg gondolatai uralma alatt állt továbbra is. Nagyra nyílt kerek szemekkel nézett rám, még a száját is eltátotta, majd mint egy óvodás, úgy huppant a földre. Kezében a széttörött üveggel zokogott, mialatt a nő tőle két méterre szintén ezt csinálta. A nő ruhái rongyosak voltak, a remegő kezeivel takargatta magát a körülöttük ácsorgók elől. A padlón üvegszilánkok díszelegtek, az egyik üvegből folyt a vörösbor, ami lassan az megvert fiú vérével keveredett.
Rajtam ismét elült az a jól ismert rossz érzés, miszerint közöm van ehhez, hisz én rendeltem el ezt mind, pedig azt hittem, hogy az utazásnak már vége...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése