A házunkat rendőrök lepték el, két nő, és három férfi. Jeong Guk már otthonosan nézelődött a nyomokat keresve a ház apróbb pontjain, közben egy-két furcsa pillantással illette a szoba másik oldalán kutató rendőrnőt. Aprókat szisszent, mikor elkapta róla a tekintetét, még a fejét is elkapta róla. Mosolyogva néztem fel a mellettem álló fiúra, aki csak kuncogva visszanézett rám.
- Mi olyan vicces? - mutogatott a fegyverével a kezében a nevetésünk tárgya.
- Semmi, csináld csak a dolgod! - szólalt fel az eddig csendes Kihyun is.
- Sungbae! - lépett oda a lány a minket fenyegető tiszthez, mire az hátrált pár lépést. - Találtam valamit - jelentette ki mosolyogva, mint aki most csinált először ilyesmit.
- Öhm… - nyitotta beszédre a száját, de azzal a lendülettel be is csukta, majd elindult a lány után. Hoseok csak férfiasan mutogatott a távolodó egyenruhások felé, mire Jeong Guk csak egy igen tökéletes grimaszt vágott.
Aznap este, illetve a helyszínelés végéig egy szállodába lettünk száműzve, bár Hoseoknak még az az idióta ötlete is támadt, hogy menjünk hozzájuk. Felvázolta a tervét, miszerint ő úgyis a vendégszobában szokott aludni, vagy szállodákban, mert undorodik attól a nőtől, illetve azt is szóvátette, hogy van matrac Kihyunnak, csak ki kell szedni a hárpia franciaágyából. Amilyen hülye fel se tűnne neki. Az ötletet Kihyunnal egyöntetűen elutasítottuk, inkább fizettünk egy vagyont a szobáért. Spórolni akartunk, így egy szobát vettünk, és kértünk egy pótágyat. A szobához érve Hoseok lehúzta a kártyát, majd már bent is voltunk a csomagjainkkal együtt a ‘lakásunkban’. Kihyun rutinosan rádobta a cuccait a pótágyra, majd ő is rávetette magát. - Hiányzik a kanapém! Az én pici kanapém… már egészen összenőttünk - vágódott hanyatt, ezzel közelebbről megismerve a falat. Elég nagyot szólt…
- Kihyun, megjött? - veregette meg a vállát Hoseok. Az este további részében elengedhetetlenek voltak a hasonló beszólások.
- Jó éjt Piroska!
- Piroska a szomszéd néni, én még mindig Kihyun vagyok.
- Nem baj, de üdvözlöm a Mikulást!
- Hoseok! - förmedt rá Kihyun, miközben egy párna landolt a fejemen.
- Ez én voltam!
- Bocs, a melletted fekvő nagy gnómmalacot akartam eltalálni - kapta le rólam a párnát, majd megkerülve az ágyat elkezdte püfölni Hoseokot a tollal tömött textillel. Nem kellett sok, és mind a hárman egy-egy párnával a kezünkben mértünk csapásokat egymásra, mindenki ott, ahol a másikat érte. A hajunk tiszta kóc volt, és a nevetésünk is inkább egy hatalmas ménes nyihogásához hasonlított, főleg így a hajnali órákban, mikor már a normális emberek már rég alszanak. De...itt vagyunk mi, hogy bebizonyítsuk, hogy igenis vannak még idióták ezen a földön. Mind a hárman, szinte egyszerre borultunk rá a pótágyra, magunk előtt szorongatva a saját kis párnánkat, és elaludtunk.
Reggel úgy ébredtünk, mintha az egész szoba csak egy ágyból állna. Egymáson feküdve hortyogott még mind a kettő, vagyis az egyik rajtam, a másikon pedig én voltam. Remek, szóval én vagyok a hús, és ők a bucik… nem baj, én legalább nem hízlalok annyit, mint ők.
A fejem Kihyun hasán volt, aki ülő helyzetben szunyókált, míg rajtam, mint egy takaró, úgy terült el Hoseok. Akármennyire is szeretem, most elkívántam egy-két helyre. Levegőt sem kaptam tőle. A hasán feküdt, a feje pedig a mellkasomon volt. Óvatosan a hajába túrtam, próbáltam ébresztgetni, persze sikertelenül, így csak simogattam a festett tincseit. Csak nézegettem, ahogy a fehérre színezett haja lassan kékbe vált, majd egy hajszállal végezve kerestem egy másikat.
- Te aztán türelmes vagy. Rúgd le, észre se fogja venni - szólalt meg ásítozva Kihyun. Nem tűnt nagyon zavarodottnak a tudattól, hogy épp őt nyomjuk mind a ketten a kemény matracba, csak egyszerűen karbatett kezekkel várt. - Ordítsunk a fülébe! - jött az újabb ötlet.
- Vagy, inkább használjuk Minseo tervét! - ajánlotta fel morogva Hoseok, aki mit sem törődve a helyzettel, csak szépen lassan helyezkedni kezdett rajtam, hogy kényelmesebb legyen neki.
- Hallod, nem vagy ám pehelysúlyú, Csipkerózsika! - csapkodta meg Hoseok hátát Kihyun, mire az csak morgott, akár egy kiscica.
- Jaj, a Mikulás újra akcióban? - Kihyun arcéle megfeszült, megint bepukkadt Hoseok kis beszólásán, azt hittem itt abbamarad a szócsata, de persze az előrejelzéseim soha nem válnak valóra. Lehet, itt rontottam el? Azt kívántam, hogy örökre Hoseokkal legyek, láttam magam előtt a jövőt, ahogy mellettem áll, de az elgondolásaim itt is cserbenhagytak. Ahogy lassan az élet is… Milyen csúf dolog, nem? Épp fésülöm a nemrég még dús tincseim, amik mostanra inkább már csak egy hálóképp fedik a fejem. A fésű, akármilyen finoman csinálom, tincsekben tépi elgyengült szálait az egyetlen számomra is tetsző részletemet, a hajkoronámat. Ez volt az egyetlen büszkeségem, és még ezt is el kell veszítenem.
Nézem magam a tükörben, ahogy látom a kezelés másik velejáróját, a feltűnő súlyvesztést. Felajánlanám azoknak a lányoknak, akik annyira fogyni akarnak, szerezzenek rákos sejteket, sőt, ha kell én szívesen adok, csak kiáltsanak.
- Minseo! - kopogás ütötte meg a fülem, illetve egy suttogásszintű hang, fogalmam sem volt melyikük az. Hoseok csak simán benyitna, így inkább Kihyunra tippeltem, de biztos ami biztos, megkérdeztem:
- Ki az?
Hoseok mosolyogva nyitott be, majd végigmérve a fekete farmerbe és a babarózsaszín pulcsiba bújtatott testemet, egyre csak feljebb húzódott a vigyora. Közelebblépett hozzám, majd karjait körülfonta a vállaimon, és magához húzott. Mellkasának dörgöltem az arcom, a kis kacsóimmal pedig viszonoztam az ölelését. Nem tudom miért jött, mit akarhatott, hacsak nem egy szimpla ölelést. Vigyázott rám, nem akart megfojtani, de azért ellentmondást nem tűrően tartott a közelében, mialatt én csak gondolkodtam...
Nem tudom mennyi időt kaptam arra, hogy szeressem, ezért most szeretni fogom! Nem tudom, hogy fél év mennyit ér, de most egyre nyújtani akarom az összes pillanatot.
Nem tudom, hogy még hányszor bújhatok így hozzá, ezért, most egyre csak dörgölőzöm. Bárcsak ne kéne számolnom a napokat, amikor még hallom a hangját, azért, hogy megnyugodjak. Minél több időt akarok tölteni vele, hogy hozzáérhessek, és érezhessem az illatát, ami olyan mint a drog. Függővé tesz az édeskés vanília illata, ami egyben olyan férfias. Egy dolgot tudok, azt, hogy amióta ismerem más lettem, más lett a fontos, mással foglalkoztam. Más töltötte ki a napjaim, és erre mind csak egy szó van: Hoseok.
Nem tudom, hogy még hányszor bújhatok így hozzá, ezért, most egyre csak dörgölőzöm. Bárcsak ne kéne számolnom a napokat, amikor még hallom a hangját, azért, hogy megnyugodjak. Minél több időt akarok tölteni vele, hogy hozzáérhessek, és érezhessem az illatát, ami olyan mint a drog. Függővé tesz az édeskés vanília illata, ami egyben olyan férfias. Egy dolgot tudok, azt, hogy amióta ismerem más lettem, más lett a fontos, mással foglalkoztam. Más töltötte ki a napjaim, és erre mind csak egy szó van: Hoseok.
Lepergett előttem az elmúlt pár év. A csókunk, majd megmosolyogtatott az elsőre való visszaemlékezés, az első találkozásunk, ami azóta inkább megnevettet, minthogy kínos helyzetbe sodorna. Furcsa, hisz más lettem. Megvénült, nyugodt lóból lettem virgonc kiscsikó, majd inkább lettem madár, akinek letörték a szárnyát. Egy egész állatkert vagyok lassan, de az ember is állat.
Négy hónapja vagyunk már a hotelben, lassan minden pénzünk oda, vagyis az enyém, mivel az én pénzemből fizetjük a szállodát, hisz nekem úgy sem kell már sokáig. Lehet, most úgy néz ki, mintha a fiúk kihasználnák a helyzetet, de valójában én voltam makacs, és nem hagytam, hogy bármit is fizessenek.
Ma van a születésnapom, és Hoseok elméletileg akar valamit. Folyton célozgatott, miszerint: “Majd a születésnapodon”, “ Úgy elmondanám, de akkor nem lenne meglepetés”
- Miso! Kész vagy? - kopogtatott Hoseok, mivel megtiltottam neki, hogy bármilyen módon is rámtörjön, mégpedig azért, mert én magam is undorodtam a látványomtól. Csak a bőröm tartotta már a csontvázamat szinte, hála a sok kezelésnek, amikre azóta is járok a remény apró sugarával vezérelve. Ez az egész már a kezdetekkor reménytelen volt. Menthetetlen vagyok, de addig legalább boldog akarok lenni.
- Gyere csak! - nyitottam neki ajtót, mire gondosan végigmért.
- Ez nem jó.
- Mi nem jó? - néztem végig magamon. A lelkemre kötötte, hogy öltözzek ki, mivel nem itthon ünneplünk, aminek én eleget is tettem. Egy vörös ruhát vettem fel, pont olyan színűt, mint Hoseok haja jelenleg. Véletlen volt...de jól jött ki. A ruhát felül egy pánt tartotta, illetve a derekamnál egy fekete öv, ami pont jól elválasztotta a szűk és a bő részét a ruhának. A szoknya rész kissé elálló volt, és szinte a földig ért. Minél többet akartam magamból takarni, amire a selyem anyag tökéletes volt.
- Itt vágjuk fel, az jobban tetszene! - húzta végig a kezét a lábamon.
- Perverz állat vagy, ugye tudod?
Megragadta a kezemet, és elkezdett húzni maga után. Nemes egyszerűséggel kinyitotta a bejárati ajtót, majd egyszerre léptünk ki rajta, vagyis be a már sokszor látott iskolába.
Üdv Chaebin!
Nem voltak bent tanulók, a folyosó viszont apró lábnyomokkal volt tarkítva, amit valaki ecsettel próbált odavarázsolni.
- Boldog születésnapot! - hallatszott egyszerre húsz ember hangja a fülembe, mikor Hoseok kinyitotta az egyik terem ajtaját. Azt sem tudtam mit szóljak, így csak a szám elé raktam a kezeim, és Hoseok felé fordultam. Vigyorgott, mint az óvodás, mikor megette az ebédjét, és várja a dicséretet. Éreztem, hogy egy apró könnycsepp végigfolyik az arcomon, de nem bántam, mert örömömben sírtam. Elhívott mindenkit, aki számít. Itt volt az összes ember, akit ‘megteremtettem’, az összes barátom, mindenki.
- Minseo, táncolnál velem? - Úgy csillogtak a szemei, mint egy kiskutyának, ami valljuk be ellenállhatatlan, így bólintottam, majd elmentem vele a táncolók közé. Jeong Guk épp fűzögette azt a rendőrlányt, akivel helyszíneltek nálunk, és bizony látszott rajtuk, hogy ez nem csak munkakapcsolat kettejük közt. A DEB-üt szereplői, Hoshival az élen még táncoltak is nekem, mikor meglátták, hogy én is a táncparkettre tartok.
Bár gyenge voltam, és inkább csak ültem volna a helyemen, én mégis igent mondva arra a táncra, és bementem a fényszórók kereszttüzébe, a villódzó világítások közé, a nagy tömegbe, ahol nincs egy kicsi levegő sem.
- Minseo, van valami, amit régóta meg akarok tenni - állt meg egy kicsit Hoseok. Megfogta az állam, majd egy apró csókot lehelt az ajkaimra. - Jagiya! - húzta mosolyra a száját.
- Jagi… - Nem tudtam befejezni a mondatot, mert összeestem a karjaiban.
Ez volt az én születésnapom...az első és talán az utolsó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése