~Írói szemszög~
A kórházi szoba rideg falai hideggé tették a levegőt, pedig kint negyven fokot mutatott a hőmérő. A gép csipogott, a lány kopasz feje szinte olyan színű volt, mint a falak. Nem volt ébren, szemei csukva voltak. A szája egy kicsit elnyílt, a fogai közt kibuggyanó vércseppek beszínezték a kifakult testét. Olyan volt, akár egy festővászon, melyet most festenek meg. Lassan megmozdította a fejét, mire a mellette ácsorgó emberek mind közelebb rohantak. A lány szemei kipattantak, majd a mellkasa rángatózni kezdett. Fel-le pattogott az ágyon, az emberek füleit csak úgy sípoltatta a gépek jelzése, illetve az ágy nyikorgása sem volt a segítségükre. A lány szinte mordulva kapkodott a levegőért, mire Hoseok meleg kezeivel próbálta lefogni, közben szinte zokogott, ahogy hozzáért a lány törékeny karjaihoz, amik már lassan akkorák voltak, hogy háromszor átérte volna. Az orvos kinyitotta az ajtót, majd belépett rajta. Újraélesztést végeztek el rajta, amit a fiú rosszabbul viselt, mint bárki. Nem akart mozdulni, úgy kellett kihúrcibálnia Kihyunnak. A többiek mind kint várakoztak a folyosón, és várták az orvost. Mindenki idegesen dobogott, az egész kórház zengett tőle, ahogy mindenki a türelmetlenség szülötte ütemet taposta.
- Mi lesz Minseoval? - rohanta le a kiérkező orvost a talán legidegesebb ember a váróban, aki csak megrázta a fejét, majd megveregette a fiú vállát. A térdei találkoztak a földdel, majd úgy zokogott, mindig is egy érzékeny ember volt, könnyen meg lehetett hatni. Könnyei marva bőrét csordultak ki a szemeiből, ahogy a plafonra szegezte a tekintetét. Nagyokat sóhajtozott, ahogy a lehetetlen pozícióban levegőhöz akart jutni.
Mikor a nővérek is kiléptek a szobából, mint valami gyerek a konyhába, úgy szaladt be a lányhoz. Felbukott a székben, de még így is továbbment, egészen az ágyig. Kint feszülten várakoztak a többiek, fel-alá járkáltak a folyosón. Mindenkinek könnyes volt a szeme, nem volt olyan ember, aki száraz szemmel ment volna el, ha meglátta őket. Egy tolószékes férfi, olyan hetven körüli, még beszélgetett is velük, mondván a kislány boldog, mert tudja, hogy ennyien szeretik, mindenkinek fontos, boldogan fog elmenni. Eközben odabent síri csend volt, Hoseok csak a lány kihűlt, élettelen kezeit fogdosta, hátha történik valami. Egy apró jelet adott még a kép, miszerint még él, de senki nem fűzött hozzá reményt az orvosok közül, legfeljebb Seokjin és Jooheon. Csakhogy, ekkor már Minseoban sem volt remény. “Jagiya, Jagiya, JAGIYA!” Ezt ismételgette magának bátorításképp, majd gondolatának hangjai a valósággá váltak.
- Jagiya, Jagiya, Jagiya, hallasz? Elintéztem mindent, amit régen kértél, nyilatkoztam az újságoknak, pont ahogy Kihyun, Jeong Guk, Seokjin, Jihoon, Jooheon és még jópáran. Mindenki tudja, hogy utaztunk a könyvek közt. Mindenki... - szinte már suttogott, több nem is jött ki a száján, csak ennyit tudott mondani a könnyeitől, melyek a lány kezére folytak. Nyomuk megmaradt, nem szívta már be a lány bőre. A fehér fényként világító test, a kéz, amelyet Hoseok olyan eltökélten fogott, a lány, akit annyira magáénak akart, a jövője, az élete, most múlik el, csak egy pillanat. Gondolatai közt Hoseok egy apró puszival illette a helyet, ahova a könnyei cseppentek.
- Hoseok, akarod…? - tette a vállára a kezét Jooheon, miközben a lányt nézte.
Hoseok egy hirtelen ötlettől vezérelve felkapta a lányt, és amolyan menyasszonyi pózban kisétált vele a szoba ajtaján. Mindenki feléjük fordult, majd furcsa pillantásokkal próbálták megérteni Hoseokot.
- Soha, de soha nem szerette a kórházakat - nyelt egy nagyot. - Ha most itt kell hagynia minket, akkor azt ne itt kelljen neki - a lány feje a fiú vállán volt, hátrafelé nézett. Mögöttük vércsík húzódott, mindenen foltot hagyva. A többiek nagy nehezen bólintottak, majd együtt, akár egy nagy csapat, kijuttatták Minseot. Nem veszthettek semmit, mivel ők maguk sincsenek, és Minseo nélkül nem is léteznének. Ez a legkevesebb, amit érte tehetnek. A kocsiban Kihyun ült a volánnál, Jooheon az anyósülésen, hátul Seokjin és Hoseok, ölében Minseoval. Seokjin út közben vizsgálgatta, megnézte a pulzusát, mire csak egy szisszenést lehetett hallani a szájából, nem tetszett ez senkinek. Jooheon közben kérdezgette, de Seokjin csak orvosi nyelven magyarázta a dolgot, így a másik kettő fiú nem nagyon értett belőle semmit.
- Kihyun itt balra! - szólt Hoseok, Kihyun pedig egy szó nélkül, életében először ezt jóváhagyva kanyarodott balra. Egy földesúton mentek, míg nem érkeztek meg egy pici faházhoz az erdő szélén. Volt mellette egy kicsi tó, virágoskert, minden ami kellett, azonban a látvány jelenleg senkit sem vonzott. Hoseok a lábával rúgta be az ajtót, mdg sem várva a többieket, akik kinyithatták volna.
Bevitték az apró házba, vagyis átléptek vele az ajtón, mikor hirtelen egy eddig sohasem látott helyen voltak. Minden fehér volt, vakított az egész. Ez lenne a mennyország? Elég ócska...
Minseo ekkor adta fel, az a pici életerő is elhagyta, ott feküdt a földön, ahová leesett Hoseok védelmező kezeiből, mikor a fiúk a lány utolsó leheletével együtt szívódtak fel a levegőben. A fiúk, hazamentek, mind a könyvek lapjai közt éltek, várták, hogy valaki olvassa őket. Egyikük sem emlékezett Minseora, egészen addig, míg újra el nem jöhettek az élők közé. Mindenki visszatért, utoljára, mint valami népszámlálásra, úgy özönlöttek be a temetőbe. Mind, és aznap, aznap mindenki emlékezett a lányra, arra, aki teremtőképp adott életet nekik. Minseora, aki nem csak megírta őket, hanem segített is nekik, aki összehozta őket, aki olykor bajba keveredett miattuk, és mindezt egyetlen kérés nélkül tette, önzetlenül.
A koporsó mellett zokogtak a nők, a családtagok, és várták, hogy megérkezzen az autó. Mindenki feketében ácsorgott a halottakat megtisztelő sírkövek között a könyvekből kiugorva, szemeiket könnyekkel áztatták át, szorongatva a koszorúkat, virágokat. Hoseok kezében markolászta a vörös rózsát, mely köré fekete szalagot fogott, az örök gyász jeléül. A többi könyvszereplőnél hasonlóan volt virág, csak épp szegfű, mindenkinél fehér, amit vörös szalaggal kötöttek át. Egy férfi elmondta a jól betanult, robotos szövegét, majd egy fekete autó meghozta a csillogó mélyfekete koporsót. Egy nő Minseo képét szorongatva ment a férfiak előtt, akik a lányt hozták. Megfagyott a levegő, ahogy a képen mosolygó lány a gyászolók szeme elé került. A nő megállt a beszédet tartó férfi mellett, pont szemben Hoseokkal. A kép látványától méginkább sírni kezdtek, főleg Minseo anyja, illetve a lány barátja.
Mindenki szépen sorjában elbúcsúzott tőle, először azok akik csak úgy eljöttek, mert szerették az írónőt, aztán a távolabbi rokonok, a könyvszereplők, az édesanyja, mert már nem bírta tovább nézni a lány arcát, és végül Hoseok. Ráhelyezte a rózsát a lányt tartó fadobozra, majd valamit elmotyogott neki:
- Minseo, én pici Jagiya-m. Emlékszel? Emlékszel arra, amikor először találkoztunk? - mondta mosolyogva a kínos helyzetet próbálta elkerülni, miszerint lányos jelenetet rendez. - Emlékszel az első alkalomra, mikor hozzádbújva aludtam el? Emlékszel, mikor megcsókoltalak? Én is emlékezni akarok, és emlékezni is fogok! Lehet, hogy most újra visszaküldenek abba a könyvbe, és ismét nem tudom majd, hogy ki vagy, de egyben biztos lehetsz. Te...mindig...velem...leszel! Mindig... - csuklott el a hangja. - Soha senkinek nem engedem, hogy többet bántson, már nem is teheti... Soha, soha nem foglak elfelejteni, soha! - a mondat végére a hangja megemelkedett, majd úgy csuklott el a heves zokogásától. Már mindenki elment, az anyja is, mivel rosszul lett, sok volt neki. Hoseoknak is sok volt, mégsem ment el, ott guggolt a sír mellett, egész éjszaka és sírt. Az egész temető ettől zengett, csak azt lehetett hallani, hogy valaki zokog, keservesen. Reggel Los Angelesben ébredt, a dolgozószobájában és dolgozott az időgépén, mosolyogva, mit sem tudva Minseoról...
Köszönöm mindenkinek, aki szánt arra időt, hogy olvassa a történetet, akármilyen indokkal is tette azt! Ez az első (nem csak fanfiction), amit befejezettnek nyilváníthatok, szóval nagyon a szívemhez nőtt. Remélem néha tudtam mosolyt csalni az arcotokra, és sikerült élvezhetővé tenni a történéseket. Még egyszer köszönöm mindenkinek!
~Yoyo^^
- Soha, de soha nem szerette a kórházakat - nyelt egy nagyot. - Ha most itt kell hagynia minket, akkor azt ne itt kelljen neki - a lány feje a fiú vállán volt, hátrafelé nézett. Mögöttük vércsík húzódott, mindenen foltot hagyva. A többiek nagy nehezen bólintottak, majd együtt, akár egy nagy csapat, kijuttatták Minseot. Nem veszthettek semmit, mivel ők maguk sincsenek, és Minseo nélkül nem is léteznének. Ez a legkevesebb, amit érte tehetnek. A kocsiban Kihyun ült a volánnál, Jooheon az anyósülésen, hátul Seokjin és Hoseok, ölében Minseoval. Seokjin út közben vizsgálgatta, megnézte a pulzusát, mire csak egy szisszenést lehetett hallani a szájából, nem tetszett ez senkinek. Jooheon közben kérdezgette, de Seokjin csak orvosi nyelven magyarázta a dolgot, így a másik kettő fiú nem nagyon értett belőle semmit.
- Kihyun itt balra! - szólt Hoseok, Kihyun pedig egy szó nélkül, életében először ezt jóváhagyva kanyarodott balra. Egy földesúton mentek, míg nem érkeztek meg egy pici faházhoz az erdő szélén. Volt mellette egy kicsi tó, virágoskert, minden ami kellett, azonban a látvány jelenleg senkit sem vonzott. Hoseok a lábával rúgta be az ajtót, mdg sem várva a többieket, akik kinyithatták volna.
Bevitték az apró házba, vagyis átléptek vele az ajtón, mikor hirtelen egy eddig sohasem látott helyen voltak. Minden fehér volt, vakított az egész. Ez lenne a mennyország? Elég ócska...
Minseo ekkor adta fel, az a pici életerő is elhagyta, ott feküdt a földön, ahová leesett Hoseok védelmező kezeiből, mikor a fiúk a lány utolsó leheletével együtt szívódtak fel a levegőben. A fiúk, hazamentek, mind a könyvek lapjai közt éltek, várták, hogy valaki olvassa őket. Egyikük sem emlékezett Minseora, egészen addig, míg újra el nem jöhettek az élők közé. Mindenki visszatért, utoljára, mint valami népszámlálásra, úgy özönlöttek be a temetőbe. Mind, és aznap, aznap mindenki emlékezett a lányra, arra, aki teremtőképp adott életet nekik. Minseora, aki nem csak megírta őket, hanem segített is nekik, aki összehozta őket, aki olykor bajba keveredett miattuk, és mindezt egyetlen kérés nélkül tette, önzetlenül.
A koporsó mellett zokogtak a nők, a családtagok, és várták, hogy megérkezzen az autó. Mindenki feketében ácsorgott a halottakat megtisztelő sírkövek között a könyvekből kiugorva, szemeiket könnyekkel áztatták át, szorongatva a koszorúkat, virágokat. Hoseok kezében markolászta a vörös rózsát, mely köré fekete szalagot fogott, az örök gyász jeléül. A többi könyvszereplőnél hasonlóan volt virág, csak épp szegfű, mindenkinél fehér, amit vörös szalaggal kötöttek át. Egy férfi elmondta a jól betanult, robotos szövegét, majd egy fekete autó meghozta a csillogó mélyfekete koporsót. Egy nő Minseo képét szorongatva ment a férfiak előtt, akik a lányt hozták. Megfagyott a levegő, ahogy a képen mosolygó lány a gyászolók szeme elé került. A nő megállt a beszédet tartó férfi mellett, pont szemben Hoseokkal. A kép látványától méginkább sírni kezdtek, főleg Minseo anyja, illetve a lány barátja.
Mindenki szépen sorjában elbúcsúzott tőle, először azok akik csak úgy eljöttek, mert szerették az írónőt, aztán a távolabbi rokonok, a könyvszereplők, az édesanyja, mert már nem bírta tovább nézni a lány arcát, és végül Hoseok. Ráhelyezte a rózsát a lányt tartó fadobozra, majd valamit elmotyogott neki:
- Minseo, én pici Jagiya-m. Emlékszel? Emlékszel arra, amikor először találkoztunk? - mondta mosolyogva a kínos helyzetet próbálta elkerülni, miszerint lányos jelenetet rendez. - Emlékszel az első alkalomra, mikor hozzádbújva aludtam el? Emlékszel, mikor megcsókoltalak? Én is emlékezni akarok, és emlékezni is fogok! Lehet, hogy most újra visszaküldenek abba a könyvbe, és ismét nem tudom majd, hogy ki vagy, de egyben biztos lehetsz. Te...mindig...velem...leszel! Mindig... - csuklott el a hangja. - Soha senkinek nem engedem, hogy többet bántson, már nem is teheti... Soha, soha nem foglak elfelejteni, soha! - a mondat végére a hangja megemelkedett, majd úgy csuklott el a heves zokogásától. Már mindenki elment, az anyja is, mivel rosszul lett, sok volt neki. Hoseoknak is sok volt, mégsem ment el, ott guggolt a sír mellett, egész éjszaka és sírt. Az egész temető ettől zengett, csak azt lehetett hallani, hogy valaki zokog, keservesen. Reggel Los Angelesben ébredt, a dolgozószobájában és dolgozott az időgépén, mosolyogva, mit sem tudva Minseoról...
Köszönöm mindenkinek, aki szánt arra időt, hogy olvassa a történetet, akármilyen indokkal is tette azt! Ez az első (nem csak fanfiction), amit befejezettnek nyilváníthatok, szóval nagyon a szívemhez nőtt. Remélem néha tudtam mosolyt csalni az arcotokra, és sikerült élvezhetővé tenni a történéseket. Még egyszer köszönöm mindenkinek!
~Yoyo^^
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése