Ismét nyár lett, pont olyan idő volt, mint az utolsó találkozásomkor Hoseokkal. Már egy éve és pár hete van oda, de a megmaradt idő egy örökkévalóságnak tűnt. Persze, kalandos volt az ősz, meg a tél is, nem is tudom megmondani, hogy összesen hány helyen voltam, mik meg nem történtek. Az első dolgunk mindig az volt, hogy Kihyun jobbra, én balra mentem és elkezdtük keresni Hoseokot, de soha nem jártunk sikerrel. Voltunk Yoonginál is, aki mosolyogva mutatta be az új barátnőjét, aki egy nagyon aranyos lány, aki nem mellesleg ott dolgozik nálunk, a kiadónál. Párszor összeakadtunk Jeong Gukkal, mikor elmentünk a rendőrörs előtt, mindig rohant valahova, az utóbbi időben egy rendőrtársat is kapott, elég magas, és izmos férfi, de goromba… Mivel Geum Hyuk meghalt, ott vergődött a szemem láttára, így egy hirtelen ötlettől vezérelve megkértem Kihyunt, hogy jöjjön el velem a klubba. Nem vártam meg míg válaszol, csak felkaptam a cipőm és az ajtóhoz siettem.
- Nem mehetsz oda! - csapta be az ajtót.
- Na ugyan mért’ nem? Megyek én nélküled is, nehogy azt hidd, hogy azért kérdeztem meg, mert rád szorulok! Van saját életem! - fogtam a kilincset.
- Aha, ez igaz, de oda nem mehetsz.
- Ki tiltja meg? Talán te? - néztem végig rajta, mire nekidőlt az ajtónak, hogy esélyem se legyen. - Miért vagy mindig a nyakamon, megfulladok tőled! Senki sem kért arra, hogy vigyázz rám - normál hangnemben, mintha csak barátian csevegnék vele, úgy beszéltem, mintha épp a mai ebédet vitatnánk meg.
- Hoseok.
- Mi van vele? - tártam szét a kezeim, mire elmosolyodott.
- Ő bízott rám, azt mondta ne hagyjam, hogy veszélybe kerülj. Két hétre rá, majdnem megöltek téged… Nem valami szép kezdet, főleg, hogy amúgy sem bír engem - sóhajtott egyet, a kezeit karba tette, és vigyorgott.
Nem mentem el a szórakozóhelyre, otthon pakolásztam, mikor arra lettem figyelmes, hogy az egyik könyv nincs a helyén. A földön sem volt, se a kisasztalon, se a szobában, sehol sem. Megkérdeztem Kihyunt is, de ő sem tudott semmit sem róla. Visszasétáltam a könyvespolchoz, hogy ismét körbenézzek ott, közben pedig becsuktam az erkély ajtaját. Soha nem léptem még ki rá, ahogy Kihyun sem szokta élvezni a kilátást róla, amolyan négyzetméter-növelő, csak a számokat növeli a papíron. Süvített befelé a nyári szél, vihar közeledett, ahhoz képest viszont teli volt a park gyerekekkel, kutyákkal, idős nénikkel vagy bácsikkal
- Melyik könyv is hiányzik? - nézegettem a címeket. - Miattad - erre a következtetésre jutottam, elvégre azt nem láttam sehol, és tudtam, hogy van ilyen könyvem. Jobban belegondolva, ez az egyetlen könyvem, amiben még nem változtattam meg mindent a megjelenésemmel, de nem is akartam. Az a történet tökéletes volt nélkülem, gyilkosság, amiből ki szeretnék maradni, szerelem, ami engem nem érint, fájdalom, amiből már kaptam eleget, egyszóval tökéletes...nélkülem.
A könyvet nem találtam meg, az egész házat átkutattam, majd mindent visszapakoltam a helyére, de semmi. Hova tűnhetett? Nem tudom. Miért pont az tűnt el? Fogalmam sincs. Miért érdekel ez annyira? Mert nem tudom, hogy a könyv eltűnése hatni fog-e az életemre, bár nem csodálkoznék, ha igen.
Kihyun valakinek ajtót nyitott, én a csengőt sem hallottam. Az ajtóhoz siettem, elvégre én vagyok itthon a leginkább.
- Üdvözlöm, segíthetek valamiben? - hajoltam meg a kosztümös nő előtt, aki mellett egy rendőrnő állt.
- Ami azt illeti igen, a hölgy itt Shin Ra Soo, Mr. Lee felesége. Bejelentést tett önök ellen, miszerint fogva tartják a férjét, több éve.
- Biztosíthatom, hogy senkit sem tartunk fogva - kínos mosolyom eléggé kimutatta, hogy miként is érzek jelen pillanatban. Bevallom, mérges voltam. Ez a nő csak úgy idejött, és azt állítja, hogy Hoseok felesége, remélem csak hazudozik, van rá esély, mivel ki ne akarná magának Hoseokot?
- Bemehetnénk körbenézni? - szólalt fel a rendőrnő. Utat engedtem nekik, szépen körbe is szaglásztak mindent.
- Ez kié? - húzott elő a fiókból egy boxert. Nos igen, az tényleg Hoseoké volt…
- Az enyém - kapta ki a kezéből Kihyun, szószerint fújtatva, ha nem tudom az igazságot elhiszem neki, hogy épp megfogdosta az egyik alsóját egy idegen nő.
- Biztos? - húzta pimasz mosolyra a száját. - Hoseoknak is ilyen alsója van.
- Ahhoz nekem semmi közöm, hogy ennek a Ho-Hoseoknak, vagy kinek milyen alsói vannak - hogy tud így hazudni? Miért nem színész? Egész élvezhetően játszik. Csak nevettem magamban, bár a végére már a számat harapdáltam, hogy ne adjak ki hangot.
- És ez? - markolt bele a ruhásszekrénybe, majd kidobálta a ruhákat az ágyra.
- Maga meg mit csinál a ruháimmal?! - kiáltotta le Kihyun, ezúttal jogosan, azok az ő ruhái voltak, amiket épp dobálgatott.
- Hm, ez az illat, olyan ismerős! - szagolta meg az egyik inget, mikor belépett a szobába az egyenruhás.
- Talált valamit Kisasszony? - mondta komoly hangon, majd ránk nézett.
- Csak a ruhákat. Az elég, nem? - mosolyodott el. A rendőrnő kiment a szobából, egy szó nélkül, mi meg csak vártuk, hogy kövesse a példáját az a nő is.
- Majd a bíróságon, Szivi! - integetett. - Ja és legközelebb gondolkozz, mielőtt valaki karjaiban hagynál el egy kórházat. Elég könnyen lesz így egy saját Hoseokom - kuncogva csukódott be mögötte az ajtó.
- Felvetted? - néztem mosolyogva Kihyun felé.
- Hogyis felejthettem volna el - nyújtotta át a kis eszközt. Megnéztük a felvételt a gépemen, majd egy pacsival nyugtáztuk, hogy sikeres akció volt. Még szerencse, hogy a rendőrségi ügy miatt kaptunk ilyen cuccot Jeong Guktól, különben bajban lennénk.
- Hasznos kis kütyü - markoltam meg a kis szerkentyűt. Kihyun csak mosolyogva ült mellettem, a tenyerein támaszkodott a háta mögött. - Amúgy, egész jó színész vagy - elég gyorsan fogadta a dicséretet, fel is ült normálisan, és úgy mosolygott tovább.
- Azért a ruháim miatt tényleg ki voltam bukva, azok az enyémek, ne fogdossa egy ilyen….blah - grimaszolt, miközben utánozta a jól ismert plázacicás, dívás mozdulatokat. Egy paróka, egy miniszoknya és elmehetne lánynak.
- Egész más vagy, mint a többi fiú - kuncogtam, mire felém kapta a fejét.
- Oh, és milyen a többi fiú? - Most mit akar, növeljem a kiduzzadó egoját? Adok én neki olyat, hogy csak na…
- Hát...helyes - vontam vállat.
- És akkor én? - maradt tátva a szája. - Az én sármom az orrom, látod? - már ő is észrevette, hogy mi van, és a visszavágására nem tudtam mit reagálni. Minseo író vagy, nehogy már szócsatában győzzön le. Végül egyikünk sem nyert, ráhagytuk.
Kihyun áthívta Jeong Gukot, mivel ki akarta kérdezni őt arról az estéről, illetve, ha már ide hívta szóba akarta hozni neki Hoseok feleségét is. Ahj, akárhányszor arra a nőre gondolok kétségeim lesznek. Ezt a legvadabb álmaimban sem képzeltem el. Végre van valaki, akit úgy érzem, hogy szeretek, és erre megjelenik az állítólagos felesége. Még a nevét sem tudom… A kétségeim lassan dühbe gurítanak, amitől már csak a szobámban, egyedül érzek megoldást. Magamra húzva a takarót próbáltam megbarátkozni a legrosszabb helyzettel is, vagyis azzal, hogy Hoseok nem lehet velem. Az embernek mindig az kell, ami nem az övé, eddig nem hittem benne, de kezdem érteni a lényegét. Aztán jött a következő kérdés: Ő mit akart tőlem? Csak szórakozni. Annyira szeretnék mást gondolni, annyira szeretném, ha nem is kellene ilyeneken gondolkodnom, mert minden jó lenne. A katonaságnak vége lenne, itt lenne velünk, és csak ebben a világban élnénk, mindenféle teleportáció nélkül. Kihyunt meg felfogadjuk szakácsnak. Bevallom ez azért megmosolyogtatott. Elképzeltem, hogy kis köténykében aprít valamit. Mint valami időzítő, olyan pontossággal hallottam meg a csoszogását, majd a kopogást az ajtómon.
- Minseo, csináltam vacsorát. Minseo? - nyitott be kopogtatás után a szobába. Csukva voltak a szemeim, de nem aludtam. - Alszol? - lépett közelebb. A padló recsegett a lába alatt.
- Nem, nem - ültem fel. Valószínűleg rosszul vettem a levegőt, így félrenyelhettem, amitől köhögésbe kezdtem.
- Kérsz vizet? - mosolygott a szenvedésemen, pont mint ahogy én is a nagy fuldoklás közepette. A kék szobapapucsában csoszogott vissza a konyhába egy pohár vízért, mialatt én még mindig szenvedtem a torkommal. Csak, ez már nem egy hagyományos félrenyelés volt.
- Remélem nem hideg - fogdosta a poharat mosolyogva, de amint meglátott lepergett az arcáról a vidámság.
Még én sem láttam magamtól ilyet, nem, hogy ő. A számból csordogált a vér, csak apró cseppekben csöpögött a lábamra. Semmi nem látszódott, egy seb sem volt rajtam, csupán a vér miatt festettem furán.
- Minseo! - szinte lecsapta az asztalra a poharat, hogy elém guggolva közelebbről is megnézze a különös látványt. A vörösesbarna haját elsöpörte a szeméből, és kissé elnyílt szájjal nézett rám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése