14. Fejezet - Átázva

Jeong Guk segített nekem, azt mondta ő fogja a lábait, mert azokból kettő van, így ő többet cipel. Amint a kocsiból kiráncigáltuk megfogta a lábait. Így elindultunk az ajtó fejé. Ja, elindultunk, de csak ketten Kihyunnal. Ez az idióta ahelyett, hogy a lábát fogta volna, a cipőjét fogta, így mikor tettem egy lépést, azt lehúzta a fiúról. Végül az általában öt perces hazaérkezésből háromnegyed órás szenvedés lett. Jeong Guk elaludt a liftben, én pedig jobb híján egy apróbb taslival keltettem fel. Valami nevet suttogott, akit elvileg meg kell találnia, mert be kell kameráznia a lábait. Nem értek a részegek szótárához, de valami ilyesmit jelenthetett. Amint beértünk a szobába, felpakoltuk Kihyunt az ágyra, majd a fiú csak odanyújtotta nekem a telefonját.

- Mit akarsz? - igazán nem érdekelt, hogy letegeztem, úgy sem fog rá emlékezni, mindegy neki.

- Hívj fel valakit, aki nem te vagy! - mutogatott a telefonra. Fejrázva kutattam egy értelmesnek tűnő ember után a telefonban. Mindenki el volt nevezve. Volt valami RM, meg Jin Princess is, akinek egy fiú volt a képe. Maszk volt rajta, de a szemei, ismerősek voltak, nagyon. Tárcsáztam a számot.

- Mit akarsz te szerencsétlen, hajnali négy van! - dörmögte bele mély, rekedtes hangon.

- Elnézést, a nevem Lee Minseo, Jeong Guk itt van nálam, részegen, hazahoztam a partyból. Azt mondta hívjak érte valakit.

- Hova kell mennem? - hagyta el egy sóhaj a száját. Elmondtam neki a címet, majd a fiút egyedül hagytam a nappaliban. Bementem a szobába, majd levettem az ágyról Kihyun lábait, hogy ne sarazza össze az egészet. Az oldalára fektettem, majd elhelyeztem egy edényt az ágy mellé, biztos ami biztos.

- Megcsaltalak, ugye? - motyogta.

- Engem aztán nem, nem is vagyunk együtt.

- Ja, oké.

Még bennmaradtam egy kicsit, összeszedtem a cuccom. Szörnyülködve léptem ki a szobából, ugyanis a bent elémtáruló látvány...hujj, nem volt kellemes. Megérkezett a vendégünkért a barátja, aki nem jött be, csak Jeong Guk szaladt oda hozzá kiabálva, hogy “hercegnő, hercegnő!”. Bementem a dolgozószobámba, mivel semmi dolgom sem volt, aludni pedig végképp nem tudtam volna. Beléptem az ajtón, és sikeresen Los Angelesben kötöttem ki. Ott volt az időgép, a tervrajzok, minden. Halk lépteket hallottam meg, de azt hittem csak az enyémek azok a kis papucsomban. Valaki mögém lépett, majd hideg esőcseppeket éreztem a fedetlen vállamon. Egy egyszerű trikó volt rajtam, meg egy short.  Hallottam a szavait magam mögött, simogattak,  éreztem rezgéseit… magához szorított, ott állt mögöttem, közvetlenül. Los Angeles egyik utcáján álltunk, kint az út közepén, a kertvárosban, így ilyenkor már senki sem mászkált, nem vezetett autót. Minden csendes és üres volt. Az esőtől ruhánk ránk tapadt, gőzölgött a  bőrünk melegétől a ránk csepegő esővíz... halkan a fülembe suttogta, hogy kíván engem, ez akaratlanul is megmosolyogtatott.

- A katonaság kívánóssá teszi az embert - tette hozzá, majd csak morgott egy aprót az orra alatt. A szája izzó vasként csapott le a feltárulkozó nyakamra, és láthatatlan bélyegével pecsételte a területet, majd felém kapta a tekintetét. Megfordított maga felé, a szemembe nézett és úgy folytatta. A szavai már elvarázsoltak, megsimogattak, életre hívták szunnyadó vágyam. A csókja már égetett, de szeretek a tűzzel játszani, így minden ellenkezés nélkül csókoltam vissza. A kezeim a nyakát ölelték magukhoz. Az alsó ajkamba harapott, majd egy kissé eltávolodott, húzva magával engem. Lassan lángolni kezdett mindenem. A kezem az arcához érintettem, mintha nyugtatni akarnám. A szőke tincsei csikizték az arcomat, ujjaimmal pedig táncoltak a szálak. Ajkai finoman mozdultak, térképeztek fel pontról, pontra, új és egyre újabb meglepetést okozva bőrömnek, olyan új volt az érzés. A csókja közben, a keze tétován útnak indult,  kutakodott hajlataimon, lágyan furakodott be az  átnedvesedett blúzom alá. Az esőtől tapadt minden, selymes ujjai, akár egy üvegen, úgy látszottak az anyagon át. A bőre melege felitatta a cseppeket a bőrömről, míg nem eltávolodott.
- Vissza kell mennem! - túrt bele a hajába, melyeket az előbb kócoltam össze. Rosszfiús hatást értem el vele. Olyan volt, mintha tinik lennénk, mintha bárkitől is félnünk kéne, pedig csak egy ittas férfi volt itthon. Lopott egy gyors csókot, majd még egyet.

- Talán még maradhatok egy kicsit - egy félmosoly kúszott az arcára, amit egy idegen arcán látva futásnak eredtem volna, de most, hogy egy év után elszakítottak tőle volt időm gondolkodni, neki is, és rájöttem, hogy egyáltalán nem egy idegen, nem egy kitalált figura, hanem egy ember, egy élő ember, aki ugyan úgy szeretetre vágyik, pont mint én. Most menekülnék a karjaiba, hogy elfelejtsem Woonamot? Lehet, de, ha ez csak menekülés, akkor miért nem bírok magammal, miért várom, hogy újra lássam? Miért aggódom érte úgy, mintha hozzám tartozna? Én alkottam volna? Erről már rég lemondtam, nem tudom irányítani, nem tudom mikor mi fog vele történni, nem vagyok az istene, csak egy lány, aki könyveket ír, ő pedig csak úgy kilépett az egyikből. Még csak két hónapja van oda, kétszer visszajöhetett, semmi panaszom nem lehet, hisz láthattam legalább, nem úgy mint mások.

Közeledett felém, ismét megtette azt a pár lépést, amivel eltávolodott az előbb. Vadul harapott az alsó ajkamba, majd csókjával szinte tépte a számat. Azt éreztem, hogy ott maradok, nem tudtam megmozdulni, ha nem fogja a derekamat a kezeivel még talán állni sem bírtam volna. A csókot egy villám zárta, ami pillanatnyi világítást adott, így láttam a csillogó szemeit. Az enyémeket fürkészte, majd lehajtotta a fejét, a földet nézte, majd mikor visszanézett rám, beharapta az ajkát.

- Nem tehetem - válaszolni sem volt időm, elment. Én csurom vizesen álltam bent a dolgozószobában, ahol az asztalomon elterültek a könyvekhez írt fontos információk. A nedves kezemmel fogdostam őket össze, átáztatva a papírokat.

“Az esőben sétált egyedül, céltalanul, csak haladt előre, akár az élete.”

“Egy nagy durranás és vége, úgy csuklott össze, vérben ázva, mint egy vörösboros-pohár, mikor széttörik.”

“A dobozból barna tincsek lógtak ki, élettelen hajszálak, melyek csak csüngtek a kihűlt gazdájukon.”

“Hárman, akár a hármasikrek, így mentek mindenhová.”

Nem tudom mi ütött belém akkor, de mindent szétdobáltam, a fecniket széttéptem, a képeket lelöktem a falról, akár valami elmebajos, úgy romboltam. Végül egy könnycsepp nélkül estem térdre a szoba közepén.

Nagyon sok volt ez az egy év, szörnyen kimerítő, megterhelő, de izgalmas is. Folyamatosan játszódtak le az események a fejemben. Kezdve azzal, hogy kiléptem a fürdőből és megláttam Hoseokot, folytatva a klubbal. Pontosan emlékeztem Geum Hyuk arcára, láttam magam előtt, ahogy közelít felém, majd rám esik, hála Nayeonnak. Majd beugrott a kép, mikor megláttam a dobozban, aztán a borospince, minden ami az utóbbi egy évben történt. Feltápászkodtam, néha visszaestem a földre, mikor megcsúsztam egy papírlapon, de eljutottam az ajtóig. Minden erőmet összeszedve csaptam be az ajtót magam mögött, ezzel vezetve le a bennem repkedő érzéseket. A polc eldőlt, az összes könyv leborult, volt amelyik el is szakadt, volt amelynek szálldostak a lapjai, volt egy amelyik kinyitódott, a többi pedig összecsukva, gyűrött, szamárfüles lapokkal pihent a földön. A nyitot könyvet megfogtam, majd becsuktam. Nem néztem meg se a címet, se azt, hogy hol volt kinyitva. rádobtam a könyvkupacra, majd mintha mi sem történt volna feküdtem le a kanapéra.

Reggel gyorsan kivetett az ágy, így befoglaltam a konyhát, miután mindent elpakoltam a tegnap esti kiborulásom után. Csináltam kimchit, ami túlzás, hogy jó lett, de azért megenni meg lehetett. Kis idő múlva hallottam a zuhanyból csobogó víz hangját, és akaratlanul is elmosolyodtam. Látni akartam volna az arcát mikor felkel...tegnap nem volt a helyzet magaslatán. Mire én evéshez láttam, már ő is megérkezett, és csak levágódott az asztalhoz a fejét fogva.

- Tegnap kerestelek, ugye megtaláltalak? - nézett rám, mire én csak felhúztam az egyik szemöldököm.

- Inkább fordítva, én találtalak meg téged - raktam ki az asztalra a kész kimchit.

- Mi történt? - ásított egyet.

- Halálosan nagy adósságod van - sóhajtottam.

- Mim van, hagyjál már! - szinte morogta, olyan mély hangja volta a fáradtságtól.

- Annyira leittad magad, hogy nekem kellett téged felszedni, ha Jeong Guk nem képes nyitva tartani a szemeit, akkor a kocsiban maradsz - tettem elé is egy tányért, amit csak egy bólintással fogadott.

- És nem tudod, hogy mi történt a ruhámmal? - mutogatott a fürdőszoba felé, ahol a ruhái voltak.

- De, tudom. Mindent láttam, és gratulálok! - nyújtottam kezet neki, amit furcsállva rázott meg. - Háton fekve aludtál el, mialatt én az oldaladra fektettelek, és még egy lavrot is vittem neked szükség esetére. Lehánytad magad, a paplant is, meg mindent, miközben valamit énekeltél arról, hogy egyszer élünk, tegyük meg most, most vagy soha. Hát...soha nem láttam még hasonlót, de azt hiszem nem is akarok.

- Jézus, én… - fogta a fejét.