Iszonyú fejfájás közepette nyitogattam a szemeim. Még mindig a hordók mögött kuporogtunk. Ő még aludt. Elkezdtem rázogatni. Megfordult a fejemben, hogy egyszerűen otthagyom. Elvégre a történet szerint nem hal meg, nekem meg semmi közöm ahhoz, hogy mi lesz vele, de van itt egy kis probléma. Nélküle nem jutok ki innen. Azt sem tudom, hogy pontosan hol vagyunk. Ezt a helyet nem én terveztem, egy szót sem ejtettem róla. Utálom, ha kijavítják a munkám, utálom. Mondjuk elég jól jött mikor menekülni kellett, szóval igazán nincs panaszra okom.
-Kihyun!- ráztam tovább.
-Mit akarsz?- láttam az arcán, hogy meglepődött az arcom láttán. Sőt, annyira megijedt, hogy előkerült valami a zsebéből.
-Héhéhé, honnan van fegyvered! Nem írtam neked ilyet!- tettem fel a kezeim.
-Nyugi, nem lőlek le, csak ne ijesztgess.- csúsztatta vissza a nadrágjának a farzsebébe.
-De, hogy került hozzád?
-Jaj már, mi közöd hozzá?- sziszegte. -Amúgy ha annyira érdekel az asztalon találtam, és elraktam.- vont vállat.
-Jaj, ez olyan természetes, nem?- parodizáltam ki.
-Inkább menjünk, nem azért vagyok itt, hogy szórakozzunk.- nézett ki a hordók közül.
-Miért, szerinted én azért vagyok itt?- másztam ki én is, miután intett, hogy tiszta a levegő.
-Erre!- ragadta meg a csuklóm, majd kezdett el húzni, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy vonszolni valamerre.
-Kihyun!- torpantam meg. -Te is hallottad?- hirtelen csend lett, majd tompán hallottuk ahogy valakik beszélgetnek.
-Siess!- léptünk egy létrához.
-Nem nyílik…- püföltem a feljáratot eltorlaszoló ajtószerűséget.
-Várj, engedj oda!- mászott ő is fel a legtetejére. Mind a ketten ugyan azokban a fokokban kapaszkodtunk. Nem volt eleve is szűkös a hely, nekünk még rá kell tenni egy lapáttal. -A francba!- ütött bele egy utolsót.
-Várj, ezt nézd!- láttam meg a záron csüngő lakatot.
-Van hajcsatod?
-Nincs.
-Milyen lány vagy te?- puffogott.
-Milyen fiú vagy te, hogy egy pincébe hurcolsz egy lányt, majd nem vagy képes kijuttatni innen?- grimaszoltam.
-Azt mondtad te alkottál, nem? Először sem hittem el, ezek után főleg nem fogom.
-Idióta.- kezdtem el babrálni a lakatot. -Te, ez nyitva van.- szedtem le, majd könnyedén kinyitottam a fedelet.
-Ah, ez az étterem raktára.- mászott fel. - Csak, hogy ne mondhasd, hogy nem vagyok lovagias.- fogta meg a karom és húzott ki.
-Haha, nagyon sokat változtattál a véleményemen.
-Ilyenkor azt szokták mondani, hogy köszönöm.- látszott az arcán, hogy elégedett magával.
-Istenem, miért büntetsz? Mit tettem ellened?- sétáltam balra-jobbra. - Amúgy, mi a terved, hogy jutunk ki a raktárból?- álltam meg egy pillanatra az önsajnálatban.
-Ezt még pontosan nem találtam ki, de vannak ötleteim.- bólogatott, de lerítt róla, hogy fogalma sincs, hogy mit csináljunk. Nem valami szép kilátások. Szinte látom magam előtt a cellát, a sötét falakat, az apró ráccsal borított ablakot, amin a hold apró fénye ad egy kis világítást. Pont annyit, hogy lássam a cellatársam durcás fejét. Éppenséggel ez Kihyun volt.
-Figyelj, szerintem vegyük fel ezeket!- talált két dolgozói köpenyt.
-És utána?- kaptam ki a kezéből az egyiket.
Vállat vonva kinyitotta a raktár ajtaját.
-Te csak később gyere ki, remélem érted miért!- csukta rám az ajtót.
-Remélem érted miért…- parodizáltam ismét. Pár perccel később kiléptem én is az apró helyiségből. Azt hittem ő már elhagyta az éttermet, de meglepetés ért.
-Te, te ott, gyere már!- ragadta meg ismét a csuklóm.
-Nem fejeznéd ezt be, már fáj a csuklóm.- húztam ki a kezéből.
-Lányok…- forgatta a szemeit, majd elindult az ajtó felé. Szétnézett, majd mikor nyugtázta, hogy senki sem figyel levette a kötényt és lerakta egy asztalra. Én is így tettem, majd szó szerint kiszaladtam az ajtón.
-Na, boldog vagy? Kijuttattalak, nem?- vont kérdőre.
-Igen, remélem ez boldogít.- sóhajtottam.
Megfordultam.
-Hé, mi soha, érted, soha nem találkoztunk!- emelte fel a mutatóujját.
-Igenis.
-Mit nevetsz?
-Te komolyan azt hiszed, hogy bárkinek is mesélnék rólad?- legyintettem.
-Te sem vagy az a felejthetetlen fajta.- vágott vissza.
-Apropó, én a helyedben otthagynám azt az embert…- jegyeztem meg búcsúzóul.
-Azt majd én eldöntöm.- kiabált utánam.
Beszálltam a kocsimba, majd elindultam. Én magam is meglepődtem, de este volt, sötétedett már. Ennyi ideig voltunk lent? Biztos. Ennyivel lerendeztem a fejemben ezt a gondolatmenetet, majd békésen vezettem tovább.
-Minseo, egy buliban voltál…- csodálkoztam magamra. -Ch…
Pár perccel később már csak éles hangok, sípoló szirénák, rémült emberek és a vérző én vagyunk a jelenben. Szaporán forgattam a fejem ide-oda, mintha ettől múlna a fájdalmam. Kislányos módon Anyához beszéltem, persze csak magamban. Elmondtam neki mindent.
“Az utca vérben állt, egy részeg sofőr vihogva ült tovább a volánnál. Síró nők, halálra rémült gyerekek, megdöbbent férfiak álltak az út két oldalán. Fülsiketítő szirénák zaja ütötte meg mindenki fülét, majd egyenruhások lepték el az apró utcát.”
Elmentem egy buliba, Anyu, emlékszem a szavaidra. Nem akartam elmenni, véletlen kerültem oda. Emlékszem, hogy azt mondtad, hogy ne igyak soha. Ne legyek részeg. Esküszöm neked, hogy egy kortyot sem ittam. Amikor az autóhoz léptem büszke voltam, mert tudtam, hogy haza fogok érni, mert azt mondtad, ha nem iszom nem lesz baj.
Lassan mentem, Anyu és bekanyarodtam egy kis utcába, de a másik sofőr nem vett észre és frontálisan belém hajtott.
Ahogy fekszem itt a járdán, Anyu, hallom a rendőröket, ahogy mondják, hogy a másik sofőr ivott. És most mégis én vagyok az akinek szenvednie kell! Csak azt tettem amit mondtál, mégis én jártam rosszul, Anyu, én fogok meghalni... Itt fekszem, Anyu, haldoklom, kérlek siess! Gyere ide értem és vigyél haza...épségben.
Hogy történhetett meg velem? Az életem úgy pukkan ki, akár egy tűvel átdöfött lufi.
Körülöttem minden tiszta vér, Anyu, ez az én vérem. Hallom, ahogy az emberek beszélgetnek, Anyu, nem tudnak segíteni rajtam.
Csak azt akarom mondani neked, Anyu, hogy esküszöm, hogy tényleg egy kortyot sem ittam. A másik sofőr részeg volt és én vagyok az aki most itt fekszik, tehetetlenül, Anyu, miért? Miért isznak az emberek, Anyu? Erős fájdalmaim vannak, a testem rángatózik, Anyu, olyan mintha megkéseltek volna.
A férfi aki belém jött, Anyu, körbe-körbe rohangál körülöttem a nevem kiabálva. Ismerős az arca, de nem tudom megmondani ki ő. Anyu, itt vagy már, ugye? Mondd, hogy pár lépésre vagy, idelépsz és meggyógyítasz, mint a mesékben. Anyu, ugye megteszed nekem. Itt fekszem és haldoklom, Anyu, szeretlek. Mondd meg a bátyámnak, Anyu, hogy miattam ne sírjon. Mondd meg Apunak, hogy legyen most bátor, Anyu, mondd neki, hogy legyen olyan, mint mikor szuperhősöset játszottunk kicsiként. Mondd neki, Anyu! És ha már a mennyországban leszek, Anyu, kérlek írasd a sírkövemre: "Apja lánya"
Anyu, neki miért nem mondta senki, hogy ne igyon? Neki miért nem mondtak erről semmit, Anyu, akkor most nem lenne ez! Ha mondta volna neki valaki, Anyu, akkor most nem kéne meghalnom! Már alig jutok levegőhöz, Anyu, nem tudom beszívni, nincs erőm hozzá. Én nagyon félek, Anyu. Számtalanszor megírtam a halált, Anyu, de soha nem gondoltam bele igazán. Én ezt nem akarom, Anyu. Valaki nem írhatná át a forgatókönyvem, Anyu?
Kérlek, ne sírj miattam, Anyu! Én mindig itt leszek, meg leszek, Anyu. Mindig ott voltál mikor szükségem volt rád, most hol vagy, Anyu? Nem tudom, mire vársz, Anyu... Mielőtt elmegyek, van egy utolsó kérdésem, Anyu: Nem én vezettem részegen, mégis nekem kell meghalnom, Anyu. Miért? Miért kell nekem szenvednem, Anyu?
Anyu, kérlek gyere! Megjöttél?
Anyu!
-Minseo!- guggol le mellém valaki.
-Uram, kérem álljon arrébb!- szól oda egy rendőr.
Lehunytam a szemeim. Azt hittem itt van vége, ennyi volt. Nem akartam újra kinyitni őket, hisz tudom, hogy az lenne az utolsó képem amit látok, minek használjam ki? Mindenki azt tenné, de én nem vagyok mindenki, én én vagyok. A kíváncsiság azonban az ész előtt jár, megöli a gondolataimat, és mégis szétnyílnak a szemhéjaim. Otthon vagyok, a saját ágyamban, véresen, rongyosan, de otthon.
-Felébredt?- hallottam újra a hangokat. -Makacsok a rendőrök!- nyújtott át egy bögrét, a másik kezében pedig valami pirula volt. -Ezt vegye be és pihenjen!- utasított. A hangja határozott volt, ellentmondást nem tűrő.
-Ez a könyvemben volt, igaz?- nyögtem ki.
-Maga tudja miről írt, nem?- elhagyta a szobát. A mellettem lévő apró, stabilnak nem igazán mondható polcról lehullott egy könyv. Már megint, pont mint minden áldott nap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése