A szobában keltem, a megszokott ágyban. Egy dolog volt csak furcsa, az illat. Az orrom valami nagyon finom csapta meg, ez étel volt. Nem tudom honnan jött, de nagyon erős vágyat keltett bennem, hogy megkeressem a forrását, ennek a gyomrom hangos jelet is adott. Odakaptam, majd ekkor vettem észre, hogy a hálóingem van rajtam, ami egy kicsit megrémisztett. Gyorsan felkaptam valamit, ami jelen esetben egy “Call me later” feliratú póló, illetve az időre tekintve egy fekete szoknya volt. Kisétáltam a szobából, ahol egy eléggé furcsa látvány fogadott. A konyhában Kihyun vágogatta a zöldségeket valamihez, mialatt Hoseok és Jeong Guk a bárszékeken ülve piszkálták őt.
- Jól vagy Minseo? - fordította maga felé a fejem Hoseok. A szobában sötét volt, alig láttam az arcát. Sóhajtottam egy nagyot, ezzel lezárva az előbb látott képet, csak egy álom volt, nem több. - Minseo? - próbálta visszaterelni rá a figyelmem, sikertelenül. Lehunytam a szemem, majd végül felé fordultam és úgy nyomott el az álom. Nem tudom mikor, de az eltelt fél év alatt, vagyis több mint fél év alatt, nagyon összeszoktunk. Már szinte hiányzott esténként, hogy megöleljen, és úgy szuszogjon a nyakamba, ahogy eddig senkinek sem engedtem meg… Volt, hogy én kerestem már az ő társaságát, én bújtam oda hozzá, nekidöntöttem a fejem, amiből ő sokszor leszűrte a lényeget. Így tette most is. Az egyik kezét átlendítette rajtam, majd szuszogott tovább. Fogalmam sem volt, hogy miért olyan szörnyen jó, ha ezt csinálja, talán… Nem, ezt gyorsan ki kell vernem a fejemből, hisz ő nem is létezik. Ezt valahogy mégis megcáfolta az, hogy éreztem ahogy ott fekszik, éreztem a kifújt levegőt, ami elhagyta a résnyire nyílt száját.
- Hiányzol. - nyöszörögte. Az egyik szemem kinyitottam, majd eltoltam magamtól, hogy lássam az arcát. A szemei csukva voltak, ugyan úgy lassan vette a levegőt, meg sem moccant a próbálkozásaimra. Mondanom sem kell, hogy mennyire megmozgatta ezzel az agyamat, persze pont éjszaka, hogy aludni se tudjak. Pár perc múlva valahogy mégis elnyomott az álom.
Mikor kinyitottam a szemem nem bíztam a véletlenre, megcsíptem magam. Ez nem álom. Ezzel a tudattal indultam ki a fürdőbe, hogy aztán meglátogassam a kis beteget, illetve kifaggassam. Hoseok azt hitte, hogy én írtam meg a könyvben a támadást, de az a helyzet, hogy már rég nem a könyv történései zajlanak. Olyan, mintha mindennek egy második kötete lenne, olyan, mintha minden könyvemet filmmé gyúrták volna, vagy egy játékká. Ha ez egy játék, akkor gratulálok a grafikusoknak, szép munkát végeztek. Az animátorok meg… Mintha fordult volna a kocka és én lennék a könyv szereplője, mintha csak kitaláció lennék, egy történet szereplője, akit valamiért büntetnek az írók. Innen üzenem annak aki szórakozik velem, hogy kérem vissza az eddigi kitalált világomat. Nem nagy kérés...szerintem.
Folyattam magamra a forró vizet, az esti tusolást pótolva, és felfrissítve magamat.
- Ma is bemész hozzá? - az asztalnál ülve falatozott. Elsétáltam mögötte, majd csináltam egy gyors szendvicset és egy szalvéta társaságában fogtam kezeim közé. Az előtérbe mentem, majd mikor lenyeltem a falatot még visszaszóltam Hoseoknak:
- Mit megint? Ez még csak az első nap. - kaptam fel egy táskát. - Ja és vittem neki ruhát. - integettem vigyorogva. Tetszett, ahogy felhúzza magát, olyan pufi lett tőle. Kiléptem a bejárati ajtón. Ezzel a lendülettel találkoztam valaki mellkasával. A fejem fogva léptem egyet hátra.
- Minseo! - szólított meg valaki, vagyis a valaki Kihyun testben.
- Kihyun, te meg? Mi ez a gönc rajtad? - mértem végig őt. Iskolai egyenruha volt rajta.
- És te? Rajtad milyen gönc van? - mutatott rám. Tudtam, hogy viccel, így magabiztosan néztem végig magamon.
- Egy fekete nadrág és… - állt el a szavam, mikor megláttam magamon az iszonyúan rövid szoknyát és a régi időket megkeserítő inget. A kis cipő, mely már rég divatjamúlt, és a térdig érő fehér zokni, mind rajtam volt. A hajam szerencsére nem érezte a változás szükségességét, így szokásosan omlott a vállaimra.
- Miért? Mi ért kell mindig átmennem azon az ajtón!? Inkább ugrok az ablakon keresztül. Mostmár farsangot is tartunk, vagy mi lesz? - néztem az ég felé, és beszéltem valakihez, aki talán hall engem. Valakihez, aki bábként rángatja a szálakat, valakihez, aki egyik könyvből tud lapozni a másikba, én pedig az ő szeme vagyok. Azt látom amit ő akar, és akkor amikor ő akarja. Egyszer lássam az arcát… utána már nem lesz mit néznem. Kikaparom a szemeit...ja, nem az én vagyok. Akkor, akkor mindegy, véget vetek nyomorult kis életének, az biztos.
Az előttem álló fiú csak furcsállva fogadta a kirohanásom. Mikor végeztem az értelmetlen kiabálással, amivel egyébként minden tekintetet sikerült elrabolnom, csak ránéztem az engem méregető tömegre és elküldtem őket a francba. Ekkor a másik áldiák már alig bírt magával. Kihyun mögött egy hatalmas épület állt, melybe mint a hangyák a bojba úgy özönlöttel a diákok. Eszembe jutott Kihyun támadása, így elég feltűnően méregettem a hasát.
- Mi az? - mosolygott. Jézus, ez lett volna az első őszinte mosolya? Soha nem írtam, hogy görbült volna a szája széle, bár az ő munkája ezt nem is engedte.
- A sebed.
- Ugye milyen szuper. - nem ismertem rá. Vidám volt, mintha megkönnyebbült volna. Ekkor jutott eszembe, hogy vajon ő mit kereshet itt? Miért jött ő is át? Hoseok is itt van? Ezernyi kérdés pattogott a fejemben.
- Meg kell találnunk Hoseokot! Aztán pedig elmondasz mindent, érted? Mindent. - húztam magam után a csuklójánál fogva. Egy hirtelen mozdulat segítségével a kezeink szerepet cseréltek. Nem tudom, hogy hogyan, de az ő keze került az én csuklómra, akár egy bilincs.
- Így azért valljuk be, hogy sokkal jobban néz ki? - kezdett el vonszolni. - Tudom hol van az az idióta. - dörmögte mély hangon.
- És ezt csak most mondod? Végigjártuk a fele iskolát. - panaszkodtam, ám nem találtam ezt értékelő fülekre.
- Ez is egy könyved? - állt meg egy ajtó előtt.
- Öm, igen. Chaebin.
- Szuper. Mi a történet?
- Na mostmár hiszel nekem? - húztam fel a szemöldököm egy győztes mosoly kíséretében.
- Átteleportáltam egy kórházból egy szökőkúthoz, ráadásul egy Chaebin nevű egyetemre, ami az egyik könyved történéseinek helyszíne. A sebeim vegyógyultak, pont mint neked a baleset után. Szerinted? - utánzott.
- Honnan tudsz te a balesetemről? - kerekedtek ki a szemeim, akár két hatalmas szőlőszem. Hisz ő a könyvben él, nem tudhat róla.
- Lehet nem látszik, de olvasok újságot, ja és telefonom is van.
- De te a Piszkos játékben élsz… - adtam hangot a gondolataimnak.
- Ez a címe? - nevetett. - Olyan furcsa ezt hallani. - vont vállat. - Na, de elmondod a történetet? - tért vissza a beszélgetés elejére. Nem figyeltem rá, mivel jobban érdekelt, hogy honnan szerzett újságot, vagy már régóta nincs a könyvben? Nem, az nem lehet, hisz múltkor vele találkoztunk, benne a könyvben. Vagy ő is utazott mindvégig velünk?
- Minseo! - rázott a vállamnál fogva.mi
- Semmi veszélyes, csak iskolai szerelem. Ez az első könyvem, ne várj tőle sokat. - vontam vállat a számomra is unalmas történet igen rövid bemutatása közben.
- Szerintem ő a főszereplő srác. - mutatott valakire.
“Egyedül sétált a folyosón, mialatt mindenki kis csoportokban beszélgetett, mert nekik volt kivel. A srác csak szétnézett, majd mikor megtalálta azt akit keresett félénk mosolyra húzta a száját. A suli legszebb és legismertebb lányába beleszeretni, balszerencse. Legalábbis Jihoon így érezte.
Érezte?...tudta.”
- Miből gondolod?
- Nézz rá! Jól néz ki, pont mint a könyveid többi szereplői. - kacsintott. Szájtátva követtem őt a folyosón. Nem tudtam felfogni, csak egy idő után szólaltam meg. Fáziskésés, megszokott dolog. A folyosó végére értünk, bekopogtatott. Az ajtóra tanári volt kiírva, így még jobban furcsállva a dolgot léptem be az ajtón. Bent láttam Hoseokot, eléggé elegáns volt.
Az ajtó… Örök ellenségem az összes. Amint a másik lábammal is beléptem az ajtón a kórházi kórteremben voltam. A ruhám is visszaalakult, amit nem nagyon bántam. Kihyun az ágyon ült, egy telefonnal a kezében. Semmi sebhely, mint akivel semmi sem történt. Hoseok az ablakon nézett kifelé, a szomszéd épületet bámulva sóhajtott egyet. A kórház mellett, ugyanis a katonaság seouli toborzója volt. Ha valakivel történt valami, könnyen el tudták szállítani.
A nap hátralévő részében kifaggattuk Kihyun, aki furcsamód unszolás nélkül elmondott mindent. Lehet, hogy bízik bennünk? Megtudtuk tőle, hogy pontosan mi történt, persze rögtön engem vettek elő, hogy miért kellett megveretnem. Elmondtam nekik, hogy soha nem írtam verekedést, mivel Kihyun a könyv szerint nem szegül ellen a KoKo néven hívott főnöknek.
Lényegében annyi történt, hogy kiderült, hogy Kihyun nem szállította le rendesen a hullát, így elővették érte a szórakozóhelyet, de ekkor még nem tudták, hogy ki hibázott. Behívatták Kihyunt és azt a két fickót, akik kerestek minket a pincében. Azok ketten elmondták, hogy aznap este Kihyun ki akart szökni, így nem kerülhette el a büntetést.
- Sajnálom. - ennyi jött csak ki a számon.
- Mi? - értetlenkedtek mind a ketten. Nem értették, hogy mit sajnálom, nem értették, hogy kihez szólt. Mikor felnéztem, csak furcsa szempárokat láttam.
- Sajnálom. - mondtam hangosabban, azt tettetve, hogy azt hittem a hangerővel volt baja.
- De mit? - néztek egymásra, hátha valaki tud valamit.
- Én teremtettelek ilyen környezetbe, én teremtettem olyanra a főnököd, hogy az bárkit eltegyen láb alól.
- Ja, egy isten vagy. Nézd meg, minket is megteremtettél. - nevetett Hoseok kettejükre mutogatva. - Sőt, Kihyun az orvos aki műtött, az is az ő kreálmánya. - olyan volt, mintha büszke lenne rá, hogy ezt elmondhatta. Nem tudom, hogy ezt vehettem-e bocsánatnak, de mivel mosolyogtak, így lassan kezdtem visszakerülni a ‘sajnálom’ szócska előtti állapotba. Délután megjött az orvos, és megvizsgálta Kihyunt, vagyis akarta, mert már nem volt mit. Csodálkozva húzta fel a fiú pólóját, hogy megnézze a seb helyét. Még végig is simított rajta, mire Hoseok az ablakpárkányban kapaszkodva kezdett döglődni a röhögéstől. Kihyun feje eltorzult, ami még erősebb ingert keltett a nevetésére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése