8. Fejezet - Dr. Tökély első hibája

- Ez...ez… - dadogtam, mikor felismertem az eddig a hasán fekvő fiút. Az ajtó nyitva volt, a lábai még kilógtak a lakásból. Hoseok undorodva segített behúzni, gondolom csak azért, mert nem bírta nézni, ahogy egyedül húzom. Nem tudtam mit gondoljak, mi történhetett vele, annyit tudtam csak, hogy segítenem kell neki, másrészről egy haldokló férfi fekszik félig a házamban, a szomszédok pedig elég beszédesek ám. Felkapja a média, és nekem puff, annyi.
A fürdőből hoztam egy doboznyi gyógyszert és kötszert, hisz kórházba nem volt időnk vinni. Szerencsére nem volt eszméletlen, így attól, hogy meghalt nem kellett tartanom. A hasán egy szúrt seb volt, illetve kisebb-nagyobb horzsolások voltak a karjain, a lábain és a fején is.

- Fogd! - kértem a segítségét, amit fintorogva meg is adott. Odaadtam neki a kötszert, kifeszítette, így könnyen elvághattam.
Bekötöztem, illetve lefertőtlenítettem a sebet, mind síri csendben. Egyedül Kihyun sziszegését lehetett hallani a fertőtlenítés közben. Pár perces vitánk kimeneteleként Hoseok megfogta a hóna alatt, majd elkezdte húzni ki a házból. Előreszaladtam és hívtam a liftet, ami szerencsére elég hamar megérkezett. Behajlítottuk a lábait, hogy elférjünk mindannyian a kicsi dobozkában. A világítás korához illően pislákolt, néha fél percre el is aludt, dehát, nem ez volt a legnagyobb gondunk. 

A hátsó ülésre fektettük, amit még mindig csendben tűrt. Egyetlen hangot adott ki, mégpedig akkor amikor Hoseoknak fékezni kellett és leesett az ülésről. Csak egyet szisszent, mire a vezető csak annyival válaszolt, hogy:  ‘Bocs, muszáj volt’ 

Egész végig azon agyaltam, hogy mit mondunk majd, mi történt vele? Hogy kerül hozzánk? Semmi értelmes magyarázatunk nem volt, szerintem még mi sem fogtuk fel, hogy ő, hogy került a házamba. Féltem, hogy minket fognak megvádolni, de aztán rájöttem, hogy ott fekszik a hátsó ülésen a megoldás, vagyis már nem az ülésen, de lényegtelen. A recepciónál várakoznunk kellett, így Hoseok önfeláldozóan beállt a sorba, talán csak azért, hogy minél távolabb legyen tőle, míg én ott maradtam Kihyunnal. Csak forgatta a szemeit és próbálta feltérképezni a terepet. Egyre nehezebben tartotta nyitva a szemeit, én pedig nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Próbáltam pofozgatni, persze csak óvatosan, nem akartam neki fájdalmat okozni, ott volt neki a szúrt sebe, pont, elég neki az is. A kötszer átázott, a fiú pedig köhögni kezdett. Nem tudtam, hogy melyikkel foglalkozzak hamarabb, a vérző kötéssel, vagy a köhögés során kijutó vértócsával. Egyre jobban köhögött, és mivel hanyatt feküdt elég nehezen is vette a levegőt, majdhogynem sehogy. A feje alá nyúltam, mire rám kapta a tekintetét, felemeltem egy kicsit, hogy ne follyon vissza a vér, talán így nem fullad meg. A másik kezemmel táskámért nyúltam, majd felmarkoltam annyi zsepit amennyi csak a kezem ügyébe került. Eszembe jutott, hogy egy kórházban vagyok, így elkiáltottam magam, hátha egy nővér, vagy orvos, egy rezidens, bárki segíteni tud. Hoseok még mindig a sorban állt, eléggé a végén, így arra, hogy sorba jut nem igen számíthattunk. A hangomra felkapta a fejét, és ő is rákezdte. A recepciós intézett egy telefont, aminek hatására megjelent két férfi és elvitték.
- Kisasszony, menjen csak haza átöltözni! - jelent meg egy idős néni nővérruhában.
- Nem, köszönöm, maradnék. - mikor azonban végignéztem magamon rá kellett jönnöm, hogy lehet igaza volt. Odasiettem Hoseokhoz, aki így már kiállt a sorból, a mögötte ácsorgók örömére.
- Hazamegyek átöltözni. - jelentettem ki, mire ő is végignézett rajtam.
- Veled megyek!
- Nem, te itt maradsz, hogyha bármit történik szólsz. Sietek, ígérem! - vettem ki a kabátjának a zsebéből a kulcsokat, majd rohanva hagytam el a kórházat.
A szomszéd bácsi ijedten csukta be az ajtaját a mosolygós fogadtatás helyett, meg is értem miért. Gyorsan felkaptam egy egyszerű szakadt farmert és egy kockás inget. Az ajtó felé vettem az irányt, de eszembe jutott, hogy szereznem kéne valamit a fiúknak is. Hoseok két bőröndöt hozott át Seoulba, mivel nem tud csak úgy átmenni átöltözni, így ezt most ki is használtam. Mind a kettejüknek felkaptam valamit, majd kiszaladtam az ajtón.
- A francba! - szétnéztem a környéken. Persze, hogy most kell elteleportálni. Ez persze azt jelenti, hogy valószínűleg Hoseok is eltűnt a kórházból. Két célt állítottam magam elé, az első, miszerint kijutok innen, a második, miszerint megtalálom Hoseokot. Ha mind a kettő sikerülne az lenne a legjobb, de ne legyünk telhetetlenek.
- Miss Lee? - szólított meg valaki az egyik ablakból. Az üveg előtt rács húzódott, miben a benti meg is fogózkodott. Egy kis idő után felismertem, hogy a helyszínelő rendőr, aki múltkor meglátogatott, állt az ablak mögött.
- Tudna nekem segíteni? - kérdeztem meg félve.
- Kit kell lecsukni? - kacsintott, miközben a kezével pisztolyt formált, majd megfújta azt.
- Én, én csak be szeretnék menni azon az ajtón. - én magam is éreztem milyen ciki ez a helyzet, nem, hogy ő. Épp bekérezkedett hozzá egy nő, akit alig ismer. - Csak be kéne mennem, csak átlépni az ajtón. - győzködtem, mire megadóan elfordította a kulcsot a zárban. Ekkor jöttem rá, hogyha sikerül a tervem, akkor lebukom, pont egy nyomozó előtt. Most már mindegy volt, mivel egyik lábammal átléptem az ajtón és kiléptem egy másikon. Megráztam a fejem, mintha az segítene és szaladtam a kocsihoz. Ki tudja hány percet vesztettem ezzel?
A kórházba visszaérve lihegve álltam meg a folyosó végén, ahol megpillantottam a pár méterre ücsörgő Hoseokot. Odaadtam neki a ruhát, amit megköszönt, majd csodálkozva nézte a kezemben a másik halmot.
- Azt hitted finnyás vagyok? - nevetett felhúzott szemöldökkel. A mosolya az én arcomra is egy apró görbületet vonzott.
- Ez Kihyuné. - jelentettem ki a ruhát lebegtetve.
- Mi? Na nem...az én ruhámban biztos nem. - tiltakozott, bár nem nagyon hatott meg, hisz ez már eldöntött tény volt. - Az a kedvenc felsőm. - kapta ki a kezemből és a többi ruhára dobta.
- Akkor add ide azt a másikat, és vedd fel azt a pulcsit. - forgattam a szemeim, elvégre nem kicsit volt gyerekes amit csinált.
- De az is a kedvencem. - kontrázott rá. Mosolygott, ami arra engedett következtetni, hogy már megint csak fel akar húzni, vagy elterelni a figyelmem, hogy ne legyek stresszes a műtőben zajló kezelések miatt. Ha a másodikon dolgozik, akkor nagyon nagy köszönet jár neki, az első esetében pedig kinyírom. Levetettem magam az egyik műanyagszékre, majd szapora légzésemet próbáltam nyugtatásra bírni.
- Minseo, mi a különbség az üzenetrögzítő és az intenzív osztály között?
- Ne most...ez nem az a hely. - próbáltam leállítani, de minek is hallgatna rám?
- Az intenzíven a hosszú sípszó előtt kell beszélni… - a szám elé kellett tennem a kezemet, mivel olyan fejet vágott, hogy majdnem elröhögtem magam. Maga a vicc nem volt túl helyes, nem is röhögtem volna rajta, ha nem látom azt a fejet amit mellé vág. A kezemmel arrébb löktem a fejét, ezzel jelezve, hogy menjen innen minél hamarabb, mert megnyúzom. Ezzel egy baj volt, elég rossz színész vagyok. Nem akartam, hogy elmenjen, pont jó volt nekem úgy, hogy ott volt, és elterelte a figyelmem.
- Hoseok, te meghülyültél? - löktem el újra magamtól, mivel az arcomba mászott, hogy jobban láthassam az azt idióta pofát amit magára varázsolt.
- Pedig te szereted az idiótákat. Ezt észrevettem, elvégre eddig csak idiótákkal találkoztunk a könyveidben. - nem hiszem, hogy leesett neki, hogy ő is egy könyvszereplő.
- Maguk Mr. Yoo rokonai? - lépett ki a műtőből egy barna hajú férfi. Testét tetőtől talpig zöld anyag fedte, melyeken itt-ott véres foltok díszelegtek. Pár percig csak néztem a vörös foltokat, majd felnéztem a ruha gazdájára. Az arca ismerős volt, de nem hinném, hogy láttam volna valaha is, mégis olyan volt, mintha pontosan tudtam volna, hogy ki ő.
- Mi vagyunk akik behozták őt. - törte meg a csendet Hoseok. A hangja nyugodt volt, persze jobban belegondolva miért is izgult volna. Utálta Kihyunt. Semmi oka nem lett volna, hogy izguljon az életéért, még ha ezt etikátlannak is tartom, elvégre Yoo Kihyun is egy ember.
- Van egy jó és egy rossz hírem. - egy gyors mozdulattal letépte az álla alá tűrt maszkot, majd levette a kesztyűit is, és a kukába dobta őket.
Mint az emberek nagy része, először mi is a rossz hírt akartuk tudni, így meghallgattuk azt elsőnek. A hírek Kihyun állapotáról szóltak. Altatásba kellett helyezniük, egészen holnapig, mivel valami vizsgálat kellett még, ami miatt nyugodtnak kellett lennie. Ez volt a legjobb megoldás a doktor szerint. Mialatt Hoseok faggatta még az altatásról, illetve a műtét során történtekről óvatosan tanulmányoztam a férfi arcát. Ismerős volt, még mindig
- Kim Seokjin? - nyögtem ki végül kiguvadt szemekkel. - Hol vagyunk, mármint melyik városban? - néztem felváltva Hoseokre és a zöldruhásra. Utóbbinak nem kicsit volt furcsa a helyzet.
- Kisasszony, Seoulban vagyunk a központi kórházban, pont mint két perccel ezelőtt is. - próbálta kezelni a helyzetet, nyílván őrültnek gondol engem…
Miután kimagyaráztuk a helyzetet, és beavattuk Seokjint, mire csak hangos kacagás volt a válasz. Nem hitt nekünk, bár nem is tudom mit vártunk. Fél órával később már egy másik szoba előtt álltunk és vártuk, hogy a nővér azt mondja: 'Bemehetnek hozzá'. Mintha valaki meghallotta volna, hogy mire gondolok, kilépett az ápoló és kijelentette, hogy látogatható a beteg. Hoseokra néztem, aki kijelentette, hogy kint marad, így leült egy székre az ajtóval szemben. Egy sóhajtást elfojtva mosolyogtam vissza rá, miközben elengedtem a kilincset.
- Szia Kihyun! - ültem le a kis székre az ágy mellett. A szemei csukva voltak, halkan szuszogott. A gépek csipogtak, mellettük pedig a kis éjjeli szekrényen egy pohár víz volt. A tálca, amin a víz is elhelyezkedett helyet adott még pár szem gyógyszernek is. A függönyök szét voltak húzva, így odasétáltam és összehúztam őket. Engem nem zavartak, de neki a szemébe sütött a nap fénye, bár a szemei csukva voltak, mégis gondoltam megteszem neki, ezzel magamat is lefoglaltam.

“Sötét felhők lepték el az addig kéklő eget. A barátok mind a szűk folyosón várakoztak. Várták az orvost, aki majd jó hírekkel érkezik. Csak rosszal tudott szolgálni. Ez volt Dr. Tökély első hibája.”

- Tudom, hogy nem hallod amit mondok, mert alszol, de… - vettem egy nagyobb levegőt. - szeretném, ha tudnád, hogy köszönöm, hogy akkor kijuttattál onnan. 
- Nem volt valami nagy dolog. - szólalt fel, olyan tipikus, reggeli rekedtes hangon. Furcsa, de jó hangszíne volt. Hirtelen jött a hang, nem számítottam rá, így magamból kikelve öleltem magamhoz. A karjaimat a nyaka köré fontam és úgy szorítottam magamhoz a fejét.
- Mi van, anyai ösztönök? - gúnyolódott. Lehet igaza volt, bár én inkább felelősségérzetnek nevezném. Én és Hoseok hoztuk be ide, úgy gondolom ez a legkevesebb, amit tehetünk érte. Fontosnak tartottam, hogy ott legyek vele, ha már miattam került ide. Jó, nem én vertem össze és szúrtam le, de akárhogy is nézzük felelősnek érzem magam. Kezdett kínos lenni a helyzet, így lassan elengedtem őt. Csendben visszaültem a székre, majd meg sem mukkantam. Ő a hasán körülfonódó kötést méregette fekete szemeivel, míg én a szoba hónál is tisztább falát. Hoseok nem hinném, hogy elment innen, bár kinézni egyszer sem mentem, de úgy gondoltam, hogy ismerem annyira, hogy igazam legyen. Kihyun pár óra múlva ismét elaludt, így mikor a nővér ellenőrzésre érkezett úgy tűnt neki, mintha az altató hatott volna. Elmeséltem, hogy volt fent, mivel ezt tartottam helyesnek. A nő meglepődött, akárcsak én akkor, majd elment megkeresni az orvost, hogy beszámoljon neki. Estig nem is jött senki. A könyökömön támaszkodtam, a szemeim alig maradtak már nyitva, mikor a vállaimon valami meleget éreztem. A melegséget árasztó ismeretlen dolgot véltem felfedezni, mikor hozzáértem a vállamom pihenő kézhez. Felnéztem, hogy lássam a gazdáját, bár nem volt túl sok ötletem ki lehet az. Hoseok, ki más? 
- Minseo, haza kéne mennünk. - suttogta, tekintettel az alvó fiúra. Hatalmas pislogásaimat elnyújtottam már, kettő közt akár egy perc is eltelhetett, de én kitartóan küzdöttem az elalvás ellen.
- Én maradok. 
- Minseo, ki kell pihenned magad! - nem válaszoltam semmit, így óvatosan a combom alá nyúlt, másik kezével pedig a hátam tartotta, így emelt fel. Nem volt erőm ellenkezni, be kellett látnom, hogy fáradt vagyok. Megnyugtató volt, ahogy mindig a nevemen hívott, úgy viselkedett, mintha mindig is ismertük volna egymást. A fejem a mellkasának döntöttem, majd lassú levegővétele, a mallkasának egyenletes mozgása rásegített a fáradtságomra és még a kórterem ajtaja előtt elnyomott az álom.