7. Fejezet - Bal! Jobb!

- Olyan kedves az a mamlasz. Elég volt felmutatnom ami nálam bujkál, meg szólni pár szót és beengedett. Rossz házörző, remélem tudod - jót kuncogott a sajátos poénján, kár, hogy mi nem nevettünk vele. Hoseok lassan észrevehetetlenül közeledett hozzám. Szerencsére a velünk szemben álló fiúnak ez nem tűnt fel. Mikor már elég közel volt az ujjait éreztem a hátamon. Hirtelen összerezzentem az apró érintésre, majd lassan felé vonszoltam a tekintetem. A kezére nézett, majd szépen karakterenként kezdte el rajzolgatni a betűket. 'Fuss' 

- Hé, csivava! - bökött Hoseok felé. -Hagyd békén! Azt sem tudom honnan szerzett téged. Elég zavaró vagy. Na mozdulj már! Tudod mi van nálam, nem? - húzta elő a fegyvert a nadrágzsebéből, majd egy mozdulattal magához húzott. - Látom téged nem sikerült meggyőznöm, szóval mi megyünk. Minseonak nem egy ilyenre van szüksége, mint te. - nézett végig Hoseokon. Csalódottan néztem a fiúra. Nem ilyennek készítettem el. A kezeimmel próbáltam leszedni magamról Woonam kezét, persze miért is jártam volna sikerrel. Gyors szívverésem könnyeket erőszakolt ki belőlem.
- Na, ne sírj! Boldogok vagyunk! -  jelentette ki a nevemben is. Megfordult, engem még mindig szorosan magához szorítva. Az ajtó felé vezetett. A következő kép amire emlékszem egy szoba plafonja. 

- Felébredtél? - eddig észre sem vettem a lábamnál ülő fiút. A hang rám hozta a szívbajt. A kezemet a mellkasomhoz kaptam.
- Mi történt? - ültem fel.
- Mikor kinyitotta az ajtót átjöttünk hozzám. - tárta szét a karjait körbenézve a szobán. - Minseo, tudom, hogy csalódtál bennem. Nem ilyennek teremtettél meg. - állt fel. Az arcán tisztán látszott, hpgy bántja a dolog, ami valamiért elég furcsán érintett engem. Talán azért, mert soha nem vallotta be ezt így nekem senki? Soha nem ismerte el senki, hogy hibázott, és ő, egy általam kreált férfi, akiért az olvasóim mind rajonganak bevallja, hogy hibázott. 
- Most hova mész? - keltem ki az ágyból.
- El.
- Oké… - hagytam rá a beszélgetést. Megmarkolta az ajtófélfát, majd visszanézett.
- Ennyi? - vett egy nagy levegőt.
- Mit akarsz, rohanjak utánad és könyörögjek? Vagy köszönjem meg a semmit? - bújtam át a keze alatt. Nem tudtam neki mást mondani, túl makacs és büszke vagyok ahhoz, hogy csak úgy leismerjem ezt neki.
- Azt sem tudod mi történt. - higgadt volt, pedig elég könnyű őt kizökkenteni ebből az állapotból.  
- Az lehet. - vállat vonva nyitottam ki a bejárati ajtót.

Két hónappal később a Los angelesi házban írogattam a következő könyvemhez. Halk kopogást hallottam a bejárat felől. Hoseok a tus alatt volt éppen, így magabiztosan nyitottam ajtót. Tudtam, hogy Woonam nem lehet. Az több sebből vérzett volna. Először is lecsukták, másodszor pedig ez Los Angeles kérem…
- Igen? - tártam ki az ajtót.
- Oh, bizonyosan rossz helyre jöttem. És Lee Hoseokot keresem. - babrált a tincseivel egy nő. Végigfutott az agyamon pár apró gondolat, viszont ezeket mind megcáfolta a nő ruházata. Postás volt.
- Itt lakik.
- És maga?
- Én is. - tartottam magam a Hoseokkal megvitatottakhoz. Egyikünknek sem hiányzott a felesleges magyarázkodás, így mindenki úgy tudta, hogy együtt lakunk.
- Ezt Mr. Lee-nek küldik. - nyújtott át egy gondosan becsomagolt levelet. - Hivatalos, tehát kérem írja alá. - nyújtott át egy tollat és egy lapot. - Minden adatát bele kell írnia, ilyenkor le kell, hogy kövessék.
- Egy pillanat! - szaladtam a fürdő felé. Kopogtatni akartam, de épp kilépett az ajtón. 
- Hoseok! Az adataimat akarják… Írd alá te, a te leveled! - mutattam az ajtóra. A fiú úgy ahogy volt; egy boxerben, sétált az ajtóhoz.
- Miért nem tudtad aláírni?
- Az összes adatod kell...és nekem azok Seoulba szólnak. - jelentettem ki.
- Tőlem csak aláírást kért. - vont vállat, majd a kanapéra vetődve feltépte a borítékot. 
- Mi az? - néztem az arcát, amiről egy pillanat alatt lefagyott a mosoly. Nem tudtam mi van vele.
- Behívtak. - lebegtette a levegőben a papírlapot.
- Mi? Hova? - kaptam ki a kezéből a kíváncsiságomtól vezérelve.
- Seoulba katonának. - motyogta. - Nem akarok.- karbatette a kezeit, majd erősen vette a levegőt. A körülöttünk elterülő levegőt szinte vágni lehetett. Majd megszólalt:
- Meddig kell megjelennem?
- Még van fél éved. - kerestem ki a papírról a dátumot. - De, Hoseok még csak 25 éves vagy. - bukkantam rá a születési dátumára.
- Ja, igen, de tudod háborúveszély van. Arról meg végképp nem én tehetek. Tudom...Minseo nem megyek be! - ugrott fel erre a hihetetlen ötletére.
- De akkor meg börtönbe kerülsz. - próbáltam jobb útra téríteni.
- Minseo a kettő ugyan az. Ja, nem. A katonaságban halt meg apám, de a börtönben figyelnek az ilyenekre.
- Te meghibbantál! Nem engedem, hogy börtönbe menj! Idióta!
- És miért? - egy félmosollyal díjazott.
- Mert.
- Ebből már nem jössz ki jól. Szóval...az igazság egyszer úgyis kibukik. Megkönnyítenénk egymás dolgát, ja és spórolnánk az idővel, ha egyből őszinték lennénk. - tetszett a kis monológja, amit kis átalakításokkal a könyvemből idézett. 
- Mit akarsz, mit mondjak?
- Hát, tudod más lányok ilyenkor…
- Pfff...bele se kezdj. Ez már rosszul indul. - csaptam vállon, mire odakapott. Ekkor realizáltam, hogy én most valójában rácsaptam egy férfi meztelen testére. Kínos...életem legkínosabb pillanatainak egyike, bár az amikor középiskolában elcsúsztam a menzán ezzel ráborítva a tányérom tartalmát az iskola nagymenőjére. Mondjuk legalább tökéletes témát adott az első könyvemhez.
- Minseo figyelsz te rám? - egyik ujjával maga felé fordította a fejemet.
- Bemegyek fél év múlva. De! - mutatta fel az ujját. - Te.
- Én? - szólaltam meg miután már túl soknak véltem a szünetet. Ez már nem hatásszünet volt.
- Hagyjuk! - sétált az ablakhoz. - Seoul. - sóhajtott.

Egész nap nem beszéltünk többet. Én írtam, ő pedig általában vagy kávézott, vagy az ablaknál bámult, esetleg egyszerre a kettőt. Letett mellém a kis asztalra egy csésze kávét, persze szó nélkül, majd bement a szobába. Én még egészen éjjfélig írtam, majd a fürdő felé vettem az irányt. A forró víz csak úgy csobogott a zuhanyrózsából. Szinte már túl forró volt, de nem avatkoztam közbe, csak hagytam, hogy tovább égessen. Pont ez kellett nekem. Végül egy egyszerű kis hálóingben indultam a megérdemelt ágyam felé. Óvatosan rakosgattam át az ágy másik felére a fiú kezeit, hogy legyen helyem. Imádkoztam, hogy ne ébredjen fel. Bebújtam a takaró alá, majd másodperceken belül éreztem, hogy elrontotta a munkámat. Magához ölelt mint egy plüssmacit. Mivel már megszoktam, így csak egy sóhajtással nyugtáztam magamban, hogy nem tehetek ellene semmit. Lehunytam a szemeim, reménykedve abban, hogy perceken belül elnyom az álom. 

Reggel egy szörnyen nagy csapódás vert fel mindkettőnket.
- Mi volt ez?- dörzsölgette a szemeit.

Felültem, hogy jobban szemügyre vehessem a környezetünket. Ő is követett ebben a mozdulatban. 
- Csak egy könyv.
- De annak nincs ekkora hangja. - mint valami kopácsolás, úgy ütötte a hang a fülem - A felső szomszéd. - nyomtam egy párnát a füleimre. 
- Felmegyek. - kelt ki az ágyból.
- Várj! Ő egy idős bácsi és hát nagy vonzalma van a konyhakésekhez. - vakartam a fejem.
- Akkor gyere te is. - húzott maga után.
- Hé, így nem. - néztem végig magamon, pont úgy mint ő, azzal a különbséggel, hogy ő nem magán, hanem rajtam legeltette a szemeit.
- Mi baj van vele, tök dögös. - vont vállat.
- Hoseok! - ráztam a fejem.
- Most mi van? Az idős bácsikának tetszene, lehet még szívinkfartus vinné el őt. - kuncogott.

Kinyitotta a szoba ajtaját. 
- Ez meg mi? - ő csak csodálkozott, én meg hát sikítottam egy hatalmasat. Ebben az volt a jó, hogy a kopácsolás megszűnt.