Reggel ismerős helyen keltem. Nem, nem a szobámban, annak még örültem is volna. A hideg, nyirkos borospincében ébredtem. Hoseok nem volt ott, pedig általában mindig megjelenik. Szét is néztem, próbáltam tájékozódni az emlékezeteim alapján, de nem nagyon sikerült. Csak kóvályogtam össze-vissza.
-Áh…- fogtam meg a fejem.
-Te jöttél nekem és még te panaszkodsz…- szisszent fel valaki előttem. -Meg úgy egyébként mit is csinálsz te itt? Csak nem…- ült ki az elégedettség az arcára. -Hiányoztam.- kuncogott.
-Idióta...kinek hiányoznál.- mentem volna el mellette, de persze ezt nem hagyhatta szó nélkül.
-Arra a hordók vannak.
-Tudtam.- próbáltam vele közölni, hogy nincs rá szükségem, pedig ha jobban belegondolok ő kijuttathatna innen.
-Balra.- jelentette ki, mire megfordultam és egy apró bólintás közepette tátogtam el neki, hogy köszönöm.
-Hogy jutottál be ide?- kezdett el kísérgetni.
-Mit csinálsz megint itt? Dolgoznod kéne.- vágtam vissza, hogy ne kelljen válaszolnom.
-Válaszolj!- nyitotta ki az ajtót, amin keresztül kijutottunk a jéghideg folyosóról.
-Na, mi lesz! Teleportálj már el!- kiabáltam az ajtót rúgdosva.
-Túl sok mesét néztél...az emberek nem tudnak teleportálni.
-Hahaha, egyesek gondolkodni se. Mondtam már, hogy és alkottalak, hogyne tudnék teleportálni.- háborodtam fel.
-Jójó, most ezt el is kéne hinnem Kislány?- húzta fel az egyik szemöldökét. Már az utcán sétáltunk.
-Milyen Kislány?- kezdett tényleg felhúzni.
-Tuti idősebb vagyok.
-Mikor születtél?- kíváncsi voltam, ugyanis ezt nem találtam ki. Nem volt szükség rá.
-24 éves vagyok, dátumot nem mondok.- jelentette ki komolyan.
-Én...Hoseok!- láttam meg a velünk szembe jövő fiút. Teljesen elveszetten sétálgatott az úton, mint egy gyerek a szülei nélkül. Óvodáshoz méltón mindent megnézett magának. A boltok kirakataiban próbált találni valamit ami majd jó útra téríti.
-Hoseok!- szaladtam oda hozzá. A szemeiben láttam, hogy kicsit megnyugodott, vagy csak rájött, hogy megint nem otthon van, nem tudom.
-Minseo, ez most mi?- kérdezte a környékünket vizslatva.
-A piszkos játék.
-Már megint. És ő? Minek lógsz egy bűnözővel?- mutogatott a csendben ácsorgó másik fiúra. -Csak annak a nyomorultnak a pincsije.- háborgott.
-Hoseok, elég lesz! Múltkor ő segített elmenekülni.
-Akkor is egy, egy takarító. Az az egyetlen feladata, hogy hullákat pakolásszon. Ne akard nekem bemesélni, hogy bármi jót is tett veled.
-Na elég legyen. Azt sem tudod, hogy ki vagyok, de így beszélsz. Inkább örülnél, hogy akkor nem ráncigáltam vissza a barátnőd a főnök elé, hogy utána hullaként hozhassam ki.- a körülöttünk álló emberek eléggé megbámultak minket. Volt aki a hullák hallatán el is szaladt, és volt aki csak furcsa pillantásokat vetett ránk.
-Kihyun, elég!- álltam közöttük. Egyik se volt különb. Olyanok voltak mint az óvodások. -Azt mondtam, hogy elég! Mind a ketten gyerekesen ordítoztok egy utca közepén olyan dolgokról, amik már rég túl lettek tárgyalva. Azt sem tudjátok ki a másik, de ítélkeztek.- mondtam ki szinte egy levegővel a mondatot. -Azt mondtam befejezni!- néztem szúrós szemekkel Hoseokra. -Most szépen bemegyek ebbe az üzletbe, reménykedve, hogy az ajtó hazavisz és nem kell ezt hallgatnom. Ti pedig csináljatok amit akartok, én elhúztam.- markoltam meg a kilincset, majd egy erőteljes mozdultattal kinyitottam az ajtót.
-Minseo, várj!- lépett utánam Hoseok.
-Végre!- ölelgettem végig minden egyes bútoromat, mikor megláttam, hogy itthon vagyok. -Ez az én házam!- forogtam körbe a nappali közepén. A könyvespolchoz sétáltam, majd mosolyogva fogadtam a kis könyvet a földön.
-JWW.- simítottam meg a domboruló borítót, majd egy sóhajtás közepette visszaillesztettem a helyére. Az örömtől kimerülve dőltem bele a saját ágyamba. A puha párnák közé fúrtam a fejem és perceken belül akaratlanul is csukva tartottam a szemeim.
Reggel mint akit kicseréltek úgy keltem. Energiám az volt bőven, így a reggeli kávét is kihagytam. Utólag kiderült, hogy kár volt.
A munkahelyemre indultam volna, mikor a szekrény felől érdekes hangokat hallottam.
-Halló!- kopogtattam meg a bútor ajtaját, ám egy idő után egy kicsit puhább dolgot kocogtattak az ujjaim. Ijedten elhúztam a kezem és kínosan pislogva konstatáltam, hogy Hoseok mellkasa találkozott a kezemmel. Nem kérdeztem semmit, pedig lett volna mit… Nagyon érdekelt, hogy mit csinált a szekrényben, az, hogy miért mosolyog, és még sorolhatnám.
-Neked is jó reggelt Minseo!- vigyorogva lépett el mellettem, úgy, hogy a vállával kicsit meglökjön. Mint egy jégszobor, ahhoz hasonlóan lefagyva álltam a nyitott szekrénnyel szemben. Megráztam a fejem, majd mikor felébredtem a jégcsap szindrómából megfordultam és elindultam dolgozni. Az úton sétáltam szokásomhoz híven, a bulgogis néni megszokottan köszönt, sőt még olvasóimmal is találkoztam. Egy dolog viszont nem volt szokványos. Megcsörrent a telefonom, pedig soha nem szokott. Jóformán felesleges.
-Halló?- szóltam bele. Ismeretlen szám volt, így kissé félve hallattam a hangom.
-Minseo, én vagyok az.- mondta nevetve.
-Hoseok, mit akarsz?- forgattam meg a szemeim
-Az az idióta itt volt az előbb. Azt mondtam neki, hogy nem vagy itt, így a munkahelyedre indult.- amikor Woonamról beszélt mindig olyan gúnyos volt. Lenézően beszélt, mint aki elítéli őt. Megértem, én is elítélem, főleg a nő miatt az anyósülésen. Azzal, hogy elüt részegen, azzal is van bajom, de a nőcske jobban fájt. Semmi kedvem nem volt találkozni vele. Gyorsan kapkodtam a lábaim, mivel tudtam, hogy ő autóval fog menni, én pedig még előtte be akartam érni, hogy véghez vihessem a kikerülő hadműveletet.
-Miss Lee!- állt fel a titkárnőm.
-Ne engedje be Park Woonam urat!- jelentettem ki, majd benyitottam az irodámba.
Körülöttem sötét volt, alig láttam valamit. Azt a kicsit is csak a terem közepén égő lámpák miatt. Csend volt a teremben, csak halk pittyegés törte meg a csendet.
-Szikét!
-Dr. Kim elveszítjük!- kiáltotta egy zöld ruhás.
-Újraélesztést!- utasította a szaladgáló segítőket miközben a véres testrészek közt turkált.
-Áh…- szisszentem fel mikor valaki nekem jött.
-Bocsánat Kisasszony!- szaladt tovább a férfi, majd hirtelen visszafordult. -Maga mit csinál idebent?- invitált az ajtó felé.- Hogy jutott be?- nézett rám, majd ijedt fejemet látva felém nyújtotta a tenyerét. -Vegye el!- nézett a macira.
-Öm, köszönöm!- vettem el lassan a gumicukrot.
-Dr. Lee Jooheon.- hajolt meg.
-Jooheon?- kerekedtek ki a szemeim.
-Hallott már rólam?- csillogtak büszkén a szemei.
-Mondhatjuk úgy is.- bólogattam enyhén tátott szájjal. -Ő ott bent, ő Kim Seokjin, igaz?- biccentettem az ajtó felé.
-Ja, igen ő az. Sejtettem...maga is nőből van. Mindenkinek a ‘Worldwide Handsome’ kell.- tette karba a kezeit durcásan.
-Dr. Lee!- szóltak ki neki a műtőből.
-Viszlát!- csukódott be mögötte az ajtó.
Most először voltam olyan helyzetben, hogy nem tudtam eligazodni a könyvemben. Nem írtam le a kórházat, csak annyit, hogy rengeteg kanyargós folyosó alakítja ki a formáját. Ez jelenleg csak nehezítés volt. Találtam egy liftet.
-A francba!- rúgtam bele idegesen, viszont ettől csak a lábam kezdett fájni.
-Egy kórházban lesérülni a legszebb dolog.- állt meg mögöttem valaki.
-Hoseok?- fordultam a hang irányába.
-Gyere!- ragadta meg a csuklómat, majd kezdett el vezetgetni.
-Mit csinálsz megint itt?
-Képzeld olvasgattam.- jelentette ki egyszerűen.
-Jó-jó, de mit keresel itt?
-Olvastam arról, hogy milyen típusai vannak a teleportációnak.
-Mi van?- álltam meg. Egyrészt mert nem értettem őt, másrészt mert sajogott a lábam.
-De nem találtam magyarázatot. Viszont szerintem minket összekapcsoltak.- nevetve nézett a csuklómat markoló kezére.
-Hahaha, nagyon vicces.
-Nem, ez teljesen komoly. Mindig ott vagyok ahol te. Mármint abban a történetben.
-Aha, ez eddig is tiszta volt.
-Tudom. Ez a baj. Nem jutunk előre.- vakarta meg a tarkóját. -Inkább induljunk!- kezdett el húzni.
-Hoseok, nem tudok olyan gyorsan.- jelentettem ki, mire leguggolt elém.
-Na haladj, nem érünk rá!
-Huh?
-Ugorj fel a hátamra! Nem csináltál még ilyet?- vigyorgott, hallottam a hangján. A kezeimmel körbefontam a nyakát mikor elkezdett emelkedni. A lábaimmal is kapaszkodtam, vagyis szorítottam a derekát. A kezeivel a combomnál fogva tartott, ami egy kicsit furcsán érintett. Egy kis idő után megbarátkoztam a helyzettel és élveztem az utazást. A lépcsőn kissé nehézkes volt, de azt is megoldottuk. A recepciós nő nagyra nyílt szemekkel nézett végig rajtunk, majd egy fejrázás kíséretével folytatta a munkát.
-Most amúgy munkában vagy?- kérdezte, közben dobott egyet rajtam, hogy ne csússzak. Kissé megijedtem így erősebben szorítottam a nyakát. Szinte már teljesen belebújtam a nyakába.
-Megfojtasz.- nyögte ki, mire én kínos mosolyom társaságában engedtem egy kicsit a kapaszkodásom erejéből.
-Nem vagyok nehéz?
-Jézus, de majdnem összeesek alattad. Hány kiló vagy, 50? Semmiség vagy. Elbírlak...kondizom.- jelentette ki nevetve.
-Csak 48 kg vagyok…- mondtam szinte suttogva, de ezt ő hallotta, hiszen alig pár centire volt a füle a számtól.
-Az már mindegy, csak 2 kg.
Egy ideig sétikáltunk így, mikor befordultunk az utcába ahol a házam volt. Egy hatalmas felhőkarcoló volt a kis tízemeletes helyén.
-Na most?- nézett hátra rám.
-Nem tudom.- sóhajtottam.
-Menjünk be, hátha.- indult meg az ajtó felé.
-Amúgy letehetsz.- engedtem el a lábaimmal várva, hogy elengedje őket és újra a földön lépkedhessek, de ez nem következett be.
-Ha elengedlek megint lassan tudunk csak menni, meg amúgyis tökre élvezem…- dobott újra egyet, hogy kapaszkodásra késztessen. -Nyisd ki, ha elengedlek az egyik kezemmel lecsúszol!- óvatosan lenyomtam a kilincset, majd beléptünk az üvegpalota bejáratán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése