-Köszönöm!- rohant le valaki hátulról.
-Huh?- jött ki a számon ez a kis szócska.
-Köszönöm Minseo!- engedett el vigyorogva. -Köszönöm, hogy...hogy megépíthettem. Te akartad így.- mutatott rám.
Csak némán szó nélkül álltam vele szemben, és néztem ahogy örül magának. Mosolygott, ami egészen jól állt neki.
-Mi az?- állt meg egy pillanatra az örömködésben.
-Semmi.- ráztam a fejem, majd mosolyra húztam a szám.
-Csak azért, mert eléggé bámultál...khm.- döntötte oldalra a fejét.
-Mi? Én nem!- tagadtam, pedig én is nagyon jól tudtam, hogy minden egyes alkalommal mikor megláttam magamat okoltam, és hogy miért? Mert piszkosul jóképű lett. És nem csak ő, mindenki akit eddig láttam. Hibátlan.
-Minseo?- gesztikulált előttem, hogy észrevegyem.
-Hol van Woonam?- váltottam komolyra.
-A börtönben.- vont vállat. -A helyedben nem keresném, elvileg pszichológusok kezelik az eset miatt.- sétált el.
-Milyen eset?- álltam az útjába, hogy véletlenül se kerülhessük el ezt a beszélgetést.
-Hmm...vajon melyik? Az autóbaleset. Nem emlékszel? Ő ütött el.- magyarázott.
-Ő ütött el?- kezdtem törni a fejem. A férfi aki leguggolt mellém és a nevemen szólított, ő lenne? Nem, nem csalna meg. Nem tenné.
-Ja és egy csaj volt vele. Valami közeli bári kurva…- tette a kezeit a vállaimra. -Ha engem kérdezel nem érdemelt meg téged. Te ahhoz túl jószívű vagy, hogy vele legyél. Lásd, megépítettem miattad azt az időgépet.- próbált terelni a témán. Nekem sem volt kedvem tovább firtatni, így csak mosolyogva fogadtam, hogy örül annak a gépnek, aminek a könyvben nem is említem a sorsát. Talán azért, mert magam sem tudom, hogy mire jó, csak megépíttettem Hoseokkal, mert ez volt a feladata.
-Minseo, szerinted hova utazzak először? Minseo!- beszélt hozzám, de én csak azt vettem észre, ahogy mögötte a polc leszakad, a könyvek mind a földre esnek, majd az egyik könyv kinyílik. -Mi a…?- fordult meg ő is és ijedten szemlélte a leszakadt fadarabot a parkettán. -Az alsó szomszéd legnagyobb örömére!- emelte magasba a kezét.
-Hülye!- löktem el, így egyenesen a kanapéra érkezett. Ezzel persze helyet adott nekem, hogy eljuthassak a könyvekig.
-Kinyitnád?- szóltam oda a kanapén fetrengő fiúnak, mikor meghallottam a csengő hangját.
-Héhéhé!- felkaptam a fejem a hangra, de nem mentem ki az előtérbe, csak nem túl jólnevelten hallgatóztam. -Azt mondtam, hogy kinn maradsz!- csapódott az ajtó.
-Hoseok, ki volt az?- lépkedtem ki a nappaliból, hogy lássam az ajtót.
-A palid.
-A palim?- forgattam meg a szemeim.
-Nehogy behívd!- szólt utánam.
-Mit akarsz?- nyitottam ki az ajtót, de nem volt ott senki, sőt este helyett nappal volt. Az ajtóval szembeni ablak tökéletes kilátást nyújtott a kis falucskára.
-Wow, mindig is akartam ilyet!- állt meg mellettem tátott szájjal a fiú.
-Hol lehetünk?- szaladtam a lakás egyik pontjából a másikba. Lényegében mindenhol jártam ahol volt ablak. Még a wc-re is felálltam, hogy a fürdőszoba ablakon kilessek, de semmit sem láttam a kis falu hollétéről, illetve kilétéről sem.
-És, ha megkérdezgetnénk az embereket?- pattant ki az agyából az ötlet.
Kiléptünk a házból, majd elkezdtük körbejárni a kis utakat, amik átszelték az aprónak mondható települést. Mivel az utcákon nem igen láttunk senkit, így egy újabb ötlettől vezérelve bekopogtattunk egy házba.
Nem nyitottak ajtót. Jó pár házat átnéztünk már, mikor Hoseok kiszúrt egy gyereket az utcán labdázni.
-Szia!- köszönt oda neki, mire a kissrác csak elszaladt.
-Nem volt koreai, lehet megijedt.- tudtuk le ennyivel a szituációt, majd folytattuk a kutatást. Elsétáltunk a falu túlsó végéig, ahol végre valami üdvözlőtábla szerűséget vettünk ki a távolban.
-Gyere!- kezdett el szaladni.
-Te még tudsz futni? Akkor fuss, nézd meg a táblát és szaladj vissza. Én itt megvárlak.- ültem le a hellyel-közzel kibetonozott úttestre.
-Lusta vagy.- jelentette ki mikor visszaért. Vállat vontam, majd elfogadva az ajánlatát megfogtam a kezét, hogy felhúzzon.
-Falu neve?- biccentettem a tábla felé.
-Franc jegyezte meg, hagyjál már!- legyintett. -A lényeg, hogy az isten hátamögött vagyunk.
-Ez sok segítség.
Visszablattyogtunk a házba, majd mint akiket megszállt valami isteni sugallat egymásra néztünk.
-Az időgép!- rohamoztuk meg a dolgozót, ám a gép nem volt ott.
-Várj, ez nem Los Angeles.- törlődött le az a pillanatnyi mosoly az arcunkról. A földet nézve kullogtunk ki a szobából, majd rutinosan, remek helyismeretünknek hála, levágódtunk a kanapéra, vagyis nem egészen.
-Ahh…- találkozott a fenekem a földdel, de nem épp ez volt a legnagyobb bajom, hanem éppen az, hogy rám pedig érkezett valaki.
-Hogy kerül ide?- mászott le rólam egy lihegő fiú. Körbenéztem, majd észrevettem, hogy körülöttem néhány fiú áll és engem bámul, na meg a mellettem fetrengő Hoseokot. Egy tükrökkel ellátott helyiségben voltunk, a padlón cipőnyomok voltak.
-Mit keresnek itt?- kérdezte nyugodt hangon az egyik, majd segített felállni.
-Kik maguk?- szólalt fel egy másik.
-Lee Minseo...ő pedig Lee Hoseok.- mutattam be magunkat.
-Kwon Soon Young, de barátoknak csak Hoshi.- kacsintott egyet egy csábos mosoly kíséretében. Ők pedig majd bemutatják magukat.
-Cha Hakyeon.- mutatkozott be egyszerűen.
-Várj!- szóltam oda a harmadik fiúnak még mielőtt bármit is mondott volna. -Kim Jiwon, igaz?- mutattam a bamba arcot vágó srácra.
-I-igen.- nézett körbe a többieken. -Honnan tudja?- jutott végre szóhoz.
-Ő a góré...tudod.- bólogatott Hoseok.
-Góré? Egy lány?
A kezdeti nehézségeken túllépve egész sokáig elbeszélgettünk velük. Próbáltak minket tanítgatni különböző általuk könnyűnek titulált táncokra, de a vége mindig az lett, hogy valaki a földön végezte. Végül mindig újrakezdtük az elejéről, tekintettel arra, hogy szinte mindenki lesérült már egyszer-kétszer a rögtönzött próba alatt. Hoseok a végére egészen belejött, egész ügyes volt. Én már a felénél kiszálltam és csak bámultam őket ahogy profiként kapkodták a lábukat ide-oda. A homlokukon apró izzadtságcseppek gyöngyöztek, de látszólag nem zavarta őket. Mikor Soon Hyung lekapcsolta a magnót egy emberként rohamoztak meg engem, mivel mögöttem voltak a vizes flakonok.
-Hoseok, asszem így hívnak, nem?- biccentett felé Jiwon.
-Igen.
-Vegyél te is, van még.- kapta a fejét az üvegek felé, miközben már kortyolgatta a vizét.
-Tessék!- nyújtottam át neki.
-Köszi!- mosolygott.
-Amúgy ti…- kezében az üvegével hadonászott közöttünk.- együtt vagytok?- fejezte be a kérdését.
-Mi ugyan nem.- kezdtünk egyszerre heves tiltakozásba.
-Ja, oké.- vont vállat vigyorogva, majd elfordult.
Hiába kerestük a kiutat innen, se én se Hoseok nem talált semmit amivel hazajuthatnánk. Azt már kiderítettük, hogy a könyvemben vagyunk, tehát ez itt Seoul, méghozzá pont a város másik fele. Nem voltam annyira kiakadva, elvégre sokkal jobb helyen ragadtunk, mint a Piszkos játék, itt legalább nem hal meg senki. Az én tollam tintája szerint biztos nem.
A fiúk felajánlották, hogy menjünk el hozzájuk éjszakára. Arra gondoltam, hogy majd tök szuperül visszamegyünk úgy ahogy jöttünk, egy ajtót kinyitva, de egy ajtó sem vezetett máshova, csak a következő szobába. Végül hála Hoseoknak elfogadtuk az ajánlatot. Egész jól eligazodtam a kis utcákban, sokszor írtam róluk. A fiúk mindig itt jártak haza.
“Az éjszaka sötét fényei kíséretében sétáltak hazafelé mind a hárman. Egyik a másik vállát fogva, hangosan énekelve verték fel a környéket. A kutyák ugatták őket, ők pedig akár az idióták utánozták az állatokat.”
-Hoseok, szerinted kijutunk innen valaha?- kérdeztem a földön fekvő fiútól.
-Igen, vacsoráztam.- dörmögte egy ásítás kíséretében.
-Hát oké…- kuncogtam el magam, majd a kanapé támlája felé fordulva hunytam le a szemeim.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése