Két hét telt el a telepen való látogatásunk óta. Lemondtunk arról, hogy Kihyun visszakaphatja azokat a cuccokat, így inkább szereztünk újakat. Kezdtem megnyugodni, mivel nem kaptunk értesítést, hogy bármi történt volna Hoseokkal a robbanáskor.
Ma is csak unatkoztunk a lakásban, kimozdulni a kutya se akart ilyen melegben, így csak ültünk a ventilátor előtt és a hangunkkal szórakoztattuk egymást.
- Woah, ezt figyeld! - rakott egy papírlapot a ventilátor lapátjaihoz, majd azok széttépték és szétszórták a lakásban a fecniket. Szuper, takaríthatunk, nem pont így képzeltem el az unalom elűzését. Mikor mindennel végeztünk csak levetődtünk egymás mellé a kanapéra.
- És milyen pasik jönnek be? Hoseok? - kérdezte egyszerűen.
- Öhm...leginkább azok akiket beengedek azon az ajtón - mutattam a bejárati ajtóra, mire elnevette magát. Kitaláltuk, hogy elmegyünk a cirkuszba, mivel az az eszement ötletünk támadt, hogy meg akarunk fogni egy aligátort. A plakáton ki volt írva, hogy meg lehet simogatni. Tökéletes alkalom. El is indultunk, hogy még legyen időnk jegyet is venni, csakhogy ki kellett lépnünk az ajtón. Meleg nyárból hideg télbe váltott az időjárás. Egy befagyott vizű szökőkútnál álltunk, pont a Chaebinnel szemben. Szuper. És még a ruhánk sem cserélődött át. Egy rövid shortban és egy ujjatlan trikóban voltam, és Kihyun ruhái sem éppen az időjáráshoz alkalmazkodtak. Az iskola ajtaja zárva volt, karácsonyi szünet miatt. Legalábbis az értesítőre ez volt kiírva. Tovább fagyoskodtunk odakint. Az egyik lábamról ugráltam a másikra, a kezeimmel a vállaimat dörzsöltem, Kihyun pedig csak nevetett.
- Fázol? - kérdezte befejezve a derülést.
- Nem - gúnyos hangom elárult engem.
- Fázol már? - szólalt meg két perc múlva, bár inkább két évnek tűnt.
- Nem - forgattam a szemeim.
- Biztos nem fázol? - nézett végig rajtam.
- Nem.
- Jaj, Istenem! Vedd már észre, hogy csak meg akarlak ölelni! - csapta maga mellé a kezeit.
- Mi?
- Lehet, hogy te nem, de én igenis fázom - jelentette ki, majd magához húzott. - Csak szükséghelyzet - köszörülte meg a torkát.
Így álltunk már egy ideje, én összehúzódtam, Kihyun pedig átölelt a hideg kezeivel. Elég hideg volt, a hó is lábszárig ért, a gyerekek az utcán húzták egymást. Az iskolacsengő megszólalt, leverve magáról a rajta lapuló havat, persze pont a mi fejünkre.
- Keressük meg Hoseokot! - ajánlottam fel, mire el is engedett.
- Szerinted ő is átjött? - kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Mindig átjön.
- Keressük - vont vállat. Látszott, hogy nincs sok kedve az egyik számára egyáltalán nem szimpatikus ismerősét keresgetni, télen nyári ruhákban. Az utóbbihoz nekem sem volt sok kedvem.
- Elnézést, nem látott egy magas szőke férfit, a neve Lee Hoseok - kérdeztem meg mindenkit akivel találkoztam. Az egyik néni felismerte a leírás alapján.
- Dr. Lee tanárúr. Oh, itt lakik két utcányira. Netán baj van a gyermekükkel? - nézett egyszer rám egyszer Kihyunra.
- Mi nem vagyunk házasok - mutogattam magunkra, mire a nő nagy bocsánatkérések közepette adott nekünk egy-egy meleg ruhát. Azt mondta a gyerekeié volt, de már nem tudják használni, így nekünk adja őket. Illedelmes felnőttek módjára megköszöntük, majd már a cím felé is vettük az irányt. Egy egész pofás ház volt. Egy emeletes házikó volt, tetőtérrel, aranyos kis karácsonyi díszekkel az ablakban, és egy hihetetlenül aranyos kutyával a kapuban. Mosolyogva siettem a oda, hogy megbarátkozzak a kis szőrgombóccal. Kihyun addig megnyomta a csengőt, míg én a kutyánál guggoltam. Nem nagyon akart barátkozni, csak vicsorgott és ugatott.
- Pont mint a gazdája - mordult fel Kihyun, mire csak szúrós szemekkel néztem rá. Felemelte a kezeit, mintha ártatlan lenne.
- Ah, ezért ne legyen az ember sarkonálló. Ilyen ruhákban télen meghalnék - dideregve lépkedtem ide-oda, tönkretéve a friss havat.
A bejárati ajtó kinyílt, majd egy kicsit sem boldog férfi lépett ki rajta. Nem, nem Hoseok, erre a mesére várnom kell még.
- Kik maguk, és mit akarnak? - karbatett kézzel nézett végig rajtunk. - Karácsony ide, vagy oda, itt szállást nem kapnak. - sziszegett, majd fordult is el.
- Kérem, mi Lee Hoseokot keressük. Azt mondták itt lakik - szóltam utána.
- Milyen Lee Hoseok? Nincs itt semmi Lee Hoseok, ki mondta ezt maguknak? - lépett vissza a kapuhoz.
- Egy nő két utcával arrébb - mutogattam. Felhúzta a szemöldökét, majd kuncogni kezdett az öklébe. Felnézett ránk, majd folytatta tovább.
- Az a szemüveges néni, aki mindig kint sepregeti a havat egy seprűvel?
- Öm...igen - ekkor esett le, hogy mi hittünk egy valószínűleg hibbant vénasszonynak. Lejártuk a lábunk a hóval küszködve, lejárattuk magunkat ezzel az öltözködéssel, és még be is dőltünk egy ártatlannak tűnő idős nőnek. Ennyit arról, hogy majd én tiszteljem az időseket, esküszöm, ha csak nem ismerem azt az embert, nem segítek egynek sem.
- Min Yoongi! - hajolt meg kissé, mire mi is bemutatkoztunk.
- Te ismerős vagy nekem - mutogatott Kihyunra. Végül kiderült, hogy mielőtt Yoongi ideköltözött volna Seoulban lakott a barátnőjével, aki két éve felszívódott. Persze ezt már mind bent beszéltük meg, mert már maga a házigazda is fázni kezdett odakint. Szóval azért volt olyan ismerős egymásnak a két fiú, mert ugyan az volt a zongoratanáruk. Emlegettek még egy harmadik fiút is, aki elméletileg velük tanult, soha nem mondták ki a nevét, mindig csak annyit mondtak, hogy “Woozi”.
A kiskutya egész jól megbarátkozott velünk, a végén már Kihyun ölében aludt.
- Nem is tudom, miért nem ismertem fel Holly-t - simogatta a picit. Én csak csendben mosolyogtam a fiúk beszélgetésén, nem tudtam hozzászólni a nosztalgiaesthez. - Képzeld, ha nem itt lennénk, akkor most egy cirkuszban simogatnánk egy aligátort - újságolta Kihyun széles vigyorral az arcán. Yoongi egy O betűt formált a szájából, majd elszaladt. Nem értettem a helyzetet, de úgy láttam Kihyun sem.
- Nézzétek! - adott oda egy kis könyvecskét.
- Na ne! - nevettem.
- Dede - először vidám volt a hangja, majd egy kicsit elkomorodott. A kis könyv egy kivonata volt egy aligátorbébi nevelőszülői iratainak, melyen a szülőhöz Yoongi, illetve a barátnője, gondolom én, volt feltüntetve. Gyorsan becsuktam a kis könyvet, majd leraktam az előttünk lévő dohányzóasztalra. Egészen sötétedésig beszélgettünk, majd megtudtuk azt is, hogy holnap már nyitva lesz az iskola, ott biztosan megtaláljuk Hoseokot, ha valóban itt van. Arról, hogy igazából, hogy kerültünk ide semmit sem szóltunk, a munkánk sem került szóba, illetve az sem, hogy milyen kapcsolatban állunk egymással, szerencsére. Yoongi megengedte, hogy aznap este ottmaradjunk, mivel Kihyunt régről ismeri. Szerencse. Egy vendégszobája volt, így megoldottuk, Kihyun aludt a kanapén, én pedig a szobában.
Reggel úgy pattantak ki a szemeim, mintha azok ki lennének támasztva, pislogni is elfelejtettem, ahogy éreztem, hogy valakinek a szája az enyémhez ér.
- Jó reggelt! - távolodott el.
- Te meg mi a… - kezdtem volna meg a kioktatást, miszerint alapszabály, hogy tudatállapotán kívüli nőt nem piszkálunk, főleg nem csókolunk meg a semmiből, de mégis csendben maradtam. Csak néztem a barna szemeit, és a fülig érő száját, ahogy felettem támaszkodott. Nem tudom, hogyan került ide, de örültem neki.
- Ejnye, miattatok lógok - nevette el magát.
- Ez nem az én hibám. Az a könyv megint… - a mutatóujját a számra helyezte, amitől elcsendesedtem. Pár percig támaszkodott még felettem, majd leült az ágy szélére. Én felcsúsztam, és a támlának döntöttem a fejem. Pár perc néma csend, majd megszólalt.
- Minseo, képzeld felismertek.
- Huh?
- Felismertek a többiek, olvassák a könyveid, de a híreket nem hallották. Jobb is, megölnének - vakarta meg a tarkóját. - Azt mondták, hogy amint legközelebb meglátlak, azonnal csókoljalak meg. Én meg, nem ellenkeztem, főleg, ha ilyen szexin alszol - Hosszas mesélésbe kezdett. Elmesélte, hogy volt egy katona, aki a személyes dolgai helyett az én könyveimet vitte be, mondván bármikor tudná azokat olvasni, akárhányszor. Jól esett, mit ne mondjak. Hoseokot pedig kifaggatták velem kapcsolatban, ugyanis a többi újoncnak, akik egyszerre érkeztek Hoseokkal a táborba, láttak engem búcsúzkodni tőle. Furcsa volt, hogy katonák közötti beszélgetéseket hallhatok, pedig még négy évet kellett volna várnom, kettőt míg letölti, és még kettőt, amíg végre beszélhet róla.
Az ajtón a nagy mesélés közepette Kihyun és Yoongi lépett be. Mind a ketten elégedetten mosolyogtak, amiből könnyen leszűrhető, hogy ez az ő művük volt.
- Kihyun elmesélt mindent - váltott témát. Kérdőn néztem Kihyunra, aki csak mosolyogva vállat vont. Yoongi legalább olyan furán nézett, mint én, valószínűleg neki kicsit más dolgok jártak a fejében ezen mondatok hallatán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése